Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Alexa Károly: Szövegvendégségben Weöres Sándornál
álltam. De ahogy a Sevcsenko-témát, a gyermekét agyonverő kovács borzalmát átjátssza az ember és Isten viszonyába, ahogy A szörnyeteg koporsójának Scherzojá- ban a „gázmestereket” ábrázolja, ahogy a Dob és táncban a ritmussal elvarázsolja és így változtatja spirituális térré a látványt, ahogy a Xéniában a „női szempont” (ahogy ma fogalmaznak) a legszégső határig eljut, ahogy az Egérrágta mese ötletében a történetmondás - általában: a mesélés - lehetőségének tagadásához a legelképesz- tőbb mesei kulisszákat tölti fel a legelképesztőbb lírai szólamokkal, ahogy a Harminc bagatell keveri a blőlit az éterivel... És ahogy - ez volt nekem a meghatározó élmény - Az unicornis látogatásában... arról most sincs mit mondani. Arról a leg- visszafogottabb magyarázó szó is - túlbeszélés. lldomtalanság és otrombaság. „Most kényes léptű őz szökell szobámba, / bútor tömbjén átúszik tétován, / szügyén átlátszik levetett ruhám, / padlót sem érint karcsú kék patája, // lehelletében párnám szőtt virága, / sötét szeme rajtam pihen puhán. / Magát se félti és engem se szán: /egy sejtelem az élete-halála. // Mit lépte megkuszál, a holdsugár / mellette szinte durva mint a sár, / és hozzá képest él a szoba vágyva. // S ahogy testetlen mámor magtalan, / oly egykedvűen, bámészan elsuhan / ártatlan szépsége a holdvilágban.” Ha a versről nem is lehet beszélni, a szobáról talán igen. Persze a szobán se „ugyanazt” a helyiséget értsük topográfiailag. Ez a helyiség éppúgy lehet egy pécsi albérlet, mint egy kitalált ősi város fantázia-utcájában egy épületfantazmagória falai közötti intim tér, lehet egy valamikori csöngei szobácska kihűlt vaskályhával és a csikkektől hajnalra felpúposodó hamutartóval, lehet egy szállodai szoba bárhol a glóbuszon, és lehet - alighanem az is volt - a Törökvész utca 3/C-ben egy szobából nyíló szekrényszerűség, amibe befordulva egy konyhaasztal-félén írja le „valaki” azt, amit a vers a háta mögött látott. És ez a szoba vándorol majd pár utcával odébb, a Muraközi utca ío/A-ba (telefon 357-235). Ahogy erről egy levél utóirata tudósít egy bizonyos „Kedves Karcsit”, aki éppen szerkesztő és elképedve olvassa 1974. decemberének elején: „külön a Te használatodra írtam egy verset a Magyar Hírlapnak. Boldog ünnepeket, boldog újévet kíván szeretettel Weöres Sándor. ” Megmagyarázhatatlan - én is csak most észlelem - hogy itt W. „Sándor” írja alá a levelet, fél év múlva már W. „Sanyi” dedikálja az Egybe- gyűjtött írásokat, annak a szerkesztő sihedernek, aki első alkalommal magázva, később már tegezve, de mindig „Kedves Sándor Bácsi” megszólítással fordul hozzá. Igen, a hetvenes évek... Egy szoba, ó, a sors ajándéka, ahol megfordultam egy párszor. S ahol most is látom a régies kereveten, rekamién, heverőn, szófán (vagy min) felhúzott lábakkal sötétszürke öltönyben és nyakkendőben kuporgó, olykor félkönyékre dűlő költőt (hányán, de hányán megrajzolták ezt a képet, a legérzékibben talán Berta Bulcsú, innen a szomszédból, Ne- meskeresztúrról), későesti órák, szinte átlátszatlan cigarettafüst, régi versszövegek „terítéken”, készül a Három veréb hat szemmel, hosszú csöndek és hirtelen megszólal WS ugyanazon a hangon, ahogy ama régi vasárnapi ankéton: „Amikor ezeket a régi költőket olvasom, tudom hogy ugyanabban a pillanatban ők is olvasnak engem. ” És újra a hallgatás, csak mélyebb, amíg a jelenlévők megkísérelik felfogni a mondatot és megpróbálják elgondolni, hogy ez a mondat a térnek és az időnek miféle dimenziójába enged bepillantást. Mert, noha senki nem tud válaszolni, egy dolog biztos, egy dologban mindenki biztos: ez a mondat igaz. Ez a mondat nem volt, valami vajákoskodás, nem volt poétái szenvelgés - egyszerű tudósítás volt. És talán ugyanezen az estén, amikor végére jutunk 305
