Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Alexa Károly: Szövegvendégségben Weöres Sándornál
azt - majdnem pontosan fél évszázada tehát amit a költőről gondolok, s ami most, születése centenáriuma körül - úgy látom - egybevág az irodalmi közvélemény mind letisztultabb és mind árnyaltabb értékítéletével. S ami mögött ott lebeg az először Szentjóby Tamás barátomtól felvillantott arcképvázlat, amit később jó néhány személyes alkalom is megerősített: mit kezdjen a magyar irodalomtörténet egy olyan költővel, akinek lakhelye ugyan a magyar nyelv, de azt már senki nem tudja meghatározni, hogy ennek a magyar nyelvnek hol is van az otthona. Aki valaha akár csak egy percet eltöltött el Weöres Sándorral, az nem tudta nem érzékelni, hogy az ő „közegében” a humán létnek oly tájai, terepei és tartalmai nyílnak meg, ha csak pillanatokra is, amelyek a közemberi dimenziók alatt, fölött vagy mögött rejteznek. Ő nem volt sem egyén, sem személyiség „ekkor” - te se keresd őt, utókor! -, hanem maga volt ez a manói-angyali-démoni táj, terep és tartalom, s a verse a „rés”, amin át olykor ide bepillantást engedett. Őt végleg magunk között tudva biztosak lehetünk abban, hogy megvalósulhat a „natura naturata” és a „natura na- turans” egysége az emberi dimenziókban is. Vagy ez már istenkísértő metaforizálás volna? Ma már természetesen felidézhetetlenek azok a „széptani benyomások”, amelyeket a Tűzkút keltett egy bölcsészkari stúdiumok felé lépkedő fiatalemberben. És nemcsak azért, mert az idő megállíthatatlanul gyomlálja az élményeket, hanem főleg amiatt, hogy túl sokféle tapasztalat, másodlagos ismeret halmozódik fel, hogy a spekuláció veszi át a hatalmat a spontaneitás fölött. Csak egyetlen utalást hadd tegyek itt. A Weöres-szakirodalomban, sőt általában a pártállami idők kultúrairányítását vizsgáló dolgozatokban vissza-visszatérő politikai „adalék” a Tűzkút különleges, „kettős” megjelenése, azaz, hogy a vasfüggönyön túli első publikálás miféle lépéskényszerbe hozta az itthoni hivatalosságot. S hogy ez miféle groteszk (anek- dotikus) következményekkel járt. Azzal, hogy a szerzőt nyilvános „tiltakozásra” kész- tették-kényszerítették (aminek hitelét senki nem vette komolyan, alighanem WS a legkevésbé), a költészetet nyíltan a politika erőterébe tolták, olyanféle élveteg pikantériával köríttet, aminek nem soka köze volt az irodalmi értékekhez. Hovatovább ez a merőben külsődleges esemény, amelyet persze érdemes kaján mosollyal számon tartanunk, sokaknál szinte „korrodálja” magát a kötetet, a kötet-egészt, amely engem (talán: minket) akkor „csak” egy elképesztően újszerű lírai gondolkodásról tudósított, ma viszont már a legtöbbek számára világos, hogy olyan szintézist alkotnak ezek az évtizednyi idő alatt egymás társaságába szerveződő versek, ami alapján a Weöres-költészet alapvonásai pontosan (a megvalósítható pontossággal) leírhatók. Most - ötven év sokszori végigolvasása után - újralapozva a kötetet, persze itt is, ott is felbukkannak azok a félszázados versismerősök, amelyek a maguk különbözőségében és szétszórtságában „így együtt” megcsomózták azt a hálót, amelyben valaha, véltem, a költő felfogható, az a költő, akit még ma is csak az általam „lefokozott” állapotában - de hát ki nincs így WS-ral? - vagyok képes érteni és értelmezni. Már maga az előszó is merő provokáció! „Szellemi szesztilalom”, „ázsiai vérünk”, „egzisztenciális én” és „kozmikus én” ..., maga a költő jövendőbeli önmagáról: „bearanyozott hülye”... A kamasz persze elsősorban a „külsőségeknél” akad meg, a témán meg a forma újdonságain, az igazi mélység szélén (ahogy Arany beszél Dantéról), például a Gradúale V. és IX. darabjánál, akkor is, mint ma borzongva 304
