Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Alexa Károly: Szövegvendégségben Weöres Sándornál

vehettem - a kamaszkori élményt mintegy ellenőrizendő - a hivalkodó síremlékeknek azt a habzását, ami a költőt oly féktelen haragra lobbantotta. Juhász a mi körünkben, ha nem is a legnagyobb, mindenképpen a legizgalmasabb élő költő volt. Az a biológizmus, ahova alámerült, hogy a halál titkait és a morál legvégső állításait meglelje, átírta mindennemű - még oly gyarló - poétikai tudásunkat. És „más” volt, nagyon is szemben állt mindazzal, ami megszokott, elfogadott, kívánatos és megengedett. Mi köze is lenne, vihogtunk, a „marxizmus” és „realizmus”, a „népiség” és „pártosság” bűvigéihez? És Juhász Ferencnek nem csak a József Attila-versét habzsoltuk, hanem A szarvassá változott fiút..., az Ady Endre utolsó fényképét... is. Mondhatni a Harc a fehér báránnyal kötet egészét, amely tíz év csöndje után jelent meg 1965-ben. Ha az Oktogonon járok, ma sem mulasztom el, hogy fölnézzek az egyik sarokház tetejére, a költőt megihlető valahai neon Magyarország-térképnek a helyére. S ez a látomás is mélyen biblikus: „A harmadik napon a legnehezebb...” S éreztük, hogy ebben a feltámadás-tébolyban ott lüktet 56 is. Tudtunk a költő sok éves hallgatásáról, „tetszhalott évei” mögött és nimbuszának a mélyén ez is ott volt: annak az eseménynek a némán megőrzése, amiről még köznapi szó sem eshetett. Mi, fiuk, sem emlegettük 56-ot, egy-egy nyugatról jövő fényképen elmerengtünk talán, az 1KKA boltnál sorba álltunk kakaóért, apánknak zsilet pengéért és lejárt szavatosságú holland löncshúsért, röhincséltünk a Szabad Európa Rádió némely kommentárjain (ma is tudom idézni: „ezzerkilenccáztizenkillencbennmegnyiltak- kagróffipalotákkappúigyerregyerrenezválferri...”), játszottuk a hülyét a Köztársaság téri pártház előtt, ahova március 21-én menetrendszerűen kivezényelték az osztályokat. Némán, de 1956 ott volt a zsigereinkben. Sok-sok évvel később ebből a gyűlő- gyarapodó papírrengetegemből előbukkant egy megsárgult „kivágat”: a Népszabadság 1958. június 16-i számának az az oldala, amely beszámolt Nagy Imre és társai bűnperéről. Miért téptem ki, miért tettem el - felidézhetetlen, de a tény, az ma is borzongató és sugalmazó erejű. És azok a belénk égett ekkori Juhász Fe- renc-mondatok: „Jaj, jaj jött Wilhelm-bácsi a koporsós, kis, baba-arcú ember...”, „Krumplivirág, krumplivirág, / tenyésztett szép szomorúság...”, „Szívem piros horgát kivetettem, / s ráharapott falánkul az isten...”, „Hiszen én istent nevetve megtagadtam, / tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam...” Reggel, ha kiülök a kertbe és keletre nézek, hogy miként emelkedik a szomszéd diófája fölé a kelő nap, ezt a félszázados sort mormogom: „Hajnalodik. / Arany-sündisznó mászik ki az űrből. Szimatolgat.” Juhász irodalompolitikai helyzetváltozása szomorú történet, és nem is ide tartozik, de megjegyzem, hogy mintha Aczél már ekkor hozzáfogott volna a költő behálózásához. Azaz: tönkretételéhez. Tudjuk, milyen eminens technikával és mily kiváló hatásfokkal: 1991-ben, amikor már több mint másfél évtizede Juhász pártállami hitbizománya az Új írás, a lap úgy szűnik meg egyik napról a másikra, hogy egyetlen írócsoport sem állt mellé. Illés Lajosnak, a hajdani szerkesztőnek (sárvári születésű egyébként) emlékezése szerint Aczél így rivallt rá a József Attila-vers- botránykor: „Mondja, miért vetemedik maga olyan költemények közlésére, melyek alkalmat adnak Juhász Ferenc megtámadására.” Az „érted haragszom...” bornírtsá- gának aligha képzelhető ennél plasztikusabb megnyilvánulása. De ne ezzel zárjuk a bekezdést, hanem azzal a két strófával, ami - az én tegnapi és mai „olvasatomban” - nemcsak a történelmi szájzárral vert költő fohászkodása a versért, hanem annak a közérzetnek is az önkénytelen megnyilvánulása, amely 1956 októbere előtt

302