Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Alexa Károly: Szövegvendégségben Weöres Sándornál

tűk akad, amelyik WS dr-nak van címezve, verskezdet egy levélborítékon: „Árnyban lengő...”, Örley István sorai a Magyar Rádió levélpapírján, Csanádi Imre krp.őrv. tábori lapja 1942-ből, egy bizonyos Ervin így kezdi levelét 1933-ban: „Kedves Neurasz- téniás Sanyi barátom!”, Karácsony Sándor sorai 1929-ben: „Csodagyerek pályád tehát visszavonhatatlanul megkezdődött”... azután a szomorkás óvás: „ne arra, kisfiam”... Egy lap, rajta a csöngei posta pecsétje (1946. nov. 9.) és négy sor: „az ablak nyálkás vizein túl, / a sajtgyáros állkapcsa útnak indul / s amint ki régóta sportbarát, / Istennek ajánlja fogsorát.” Egy-két-három telefon elég volna a tisztázáshoz, meg levenni a polcról ezt vagy azt a gyűjteményes kötetet, megszerezni a betiltott és visszavonatott WS-levelezést... (Óh, a jogtulajdonos! Az interneten se keresd a WS- verseket, bugyuta olvasó, onnan is letiltvák. Hogyan is mondta atyai barátunk, Láng Gusztáv, Kolozsvárt még avagy már Szombathelyen? „A költők özvegyeivel is azt kellene tenni, mint a keleti nagyurak feleségeivel: belenyilazni őket a hős sírjába.” Hát még ha a jogutód nem is feleség, hát még ha nem is vérrokon? Hogy’ énekeli ki Cseh Tamás doktor Kopfelkringl bánatát? Kis hetyei anzix... „Ön által ismert nő Aliz / ki nékem régi, méla íz, / számomra neve fájdalom...”)... hol is szakadt meg a mondat?... tehát elég lett volna a nyomtatott és/vagy az orális forrásokhoz fordulni, tisztázódhatna ennek a „hagyatéki hányadnak” a provenienciája, kitől és mikor és hol és mi. De nem teszem. így együtt a maga televényességével utaljon az „egészre”, ami soha nem tárulhat föl teljesen, ahol minden csak jelzés, de minden jelzés önmagán túl, magasba és mélybe mutató parancs. Az esetlegesség, mint a költői - és WS-nál nemcsak a poétái - világegész tükre. Egyszerre „homályosan” és „színről színre.” Pál apostol azonban még ennél a szembeállításnál is tovább megy, mélyebbre hatol, ama dimenziók felé, ahova eljuthatunk - akár WS-t olvasva és az üzeneteit magunkévá téve - a kezdő állapot után, amikor „rész szerint van bennem (bennünk) az ismeret”, odáig, amikor „úgy ismerek majd, amint én is megismertettem (mi is megismertettünk)”.

Egy telefont azonban aligha tudok majd megállni... Ahogy kezembe vettem a padlástérből lekerült levéltári csomagot és súlyát latolgattam, helyet keresvén neki a poharak között, megszólal barátom felesége, Judit és belekezd egy történetbe, aminek csak a vége felé kapom fel a fejem. Egy ismerős hölgy porcelán babákat készít egy kisvárosban (én is láttam a kiállítását a büki fürdőben a nyáron), persze itt a Dunántúlon, ha egy másik vármegyében is, akinek a barátnéja (errefelé mindenki rokon vagy legalábbis barát)..., valamiféle távozás Amerikába..., aztán vissza..., WS szerelmes volt belé..., megvannak a levelei valahol... Eszembe jut Bokányi Péter kollégám és barátom, aki említette, hogy amikor cikksorozatot írt WS-ról, minden közlemény után jöttek levelek és telefonok a környékből: én ismertem, nekem is írt levelet, itt egy ilyen kézirata, ott egy közös fotó... Óh, WS-filológia!

(A hagyaték ügye - hadd summázzam - súlyos irodalomközéleti probléma. Komoly akadálya a kutatásnak az, hogy a versekhez nem lehet elektronikus formában hozzáférni, hogy a hagyaték „egyéb szövegeinek” mibenlétéről sincsenek megbízható ismereteink, lényegében: korosztályok nő(het)nek úgy fel, hogy nem vehetnek kézbe megbízható és szövegeikben egyre gazdagodó Weöres-kiadványokat. Sőt: annak is jogi akadályai vannak, ami igazán abszurdum, hogy a hagyatékon kívüli, konkrétan magántulajdonban lévő anyagok nyilvánosságot kapjanak. A közelmúltban nyilatkozott Steinert Ágota, akinél senkinek nem lehet jobban megköszönni a

298