Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Gilbert Edig: Őszi lázak

a vers maradt. // Mert mire hozzád érnek: // elhervadnak a remegő őszirózsák.” (Őszirózsák)

Nem menthető át a nyár értéktelítettsége, sikolt fel A közelítő télben Berzsenyi, s a fentebb kiemelt költőknél is borúsak a kilátások. Az ősz topológiája a nemlétbe való átmenet rítusaként képződik meg, s az újraéledésben-ismétlődésben való hit is megosztott az egyén számára: a természet örök ciklikussága az egyén személyes életének múlékonyságára, az ő szempontjából egyre bágyadtabb fokozatú visszatérésének kontrasztjára emlékeztet. így kerül ellentétbe a személyes és személytelen, a természeti és az emberi.

Pilinszkynél az Őszi vázlat ban

(„Riadtan elszorul szived, az út lapulva elsiet, a rózsatő is ideges mosollyal önmagába les: távoli, kétes tájakon készülődik a fájdalom.”)

meghatározó érzület a riadalom, a fájdalom, az ember, a növény és a táj közös nyugtalansága. Markó Bélánál a vibrálás a párhuzamos, egymáshoz közeli személyek sajátja, akik saját létezésük és elmúlásuk foglyai; belátható, ám megszüntethetetlen távolságból tartozhat csak össze alapvetően elkülönülő egzisztenciájuk. Nem teljes, nem totális itt az elmagányosodás, mert részvétteli szeretet működik a felek között. Közösen zajló, bár külön-külön, egyénileg átélt az elmúlás. Az együttérzés, az átérzés rezignált, szomorkás, lírai fájdalom formájában nyilvánul meg. S ott az obiigát nyitva maradó kérdés a versbeli személyek helyéről a következő nyárban.1

Minden csak jel-en-és, ízlelgettem Berzsenyi-konferenciánk mottóját !,sa mostani is hasonló problematikára hívja fel a figyelmet: „’Egyik nyár, akár a másik’?” Az egymás után következő verssorok, ahonnan e mottó vétetik, a nyár visszahúzódását reprezentálják. Az ötletgazda és rendező Fűzfa Balázs által a végére biggyesztett, értelmezésre hívó/csábító/provokáló kérdőjellel pedig a hangsúly éppen az ismétlődés értelmén, jelentésén van. A nyár is elmúlik, örömtelen, illúzió. A sor megismétlődik más sorokkal egyetemben, s a kiüresedés, a hiány képei kapcsolódnak minduntalan hozzá. Folytatva a Berzsenyi-vershez kötődő gondolatmenetet: nincs mód az élmények továbbvitelére, azok kopnak, fakulnak. Nem autentikus a létezés, hisz a közelmúltunknak (Valse triste: „mindegy, hogy rég vagy nem rég”) sem vagyunk tanúi. Fájdalmas, hiánnyal teli („az ember szíve kivásik”, uo.) az ember időbelisége. Természetesen a Weöres-vers nem adja meg magát könnyen egy ehhez hasonló koherencia tételezésének sem. Éppen töredezettsége, szakadozottsága, elemeinek össze nem illése, enigmatikussága fejezi ki, érzékelteti, villantja fel jelzésszerűen az értelmetlenség, a világban való otthontalanság fenti koncepcióját.

A láz-konceptus pedig végigvonul a versen (a gyakran tárgyalt erotikus, zenei és táncos kódrendszerhez hasonlóan), vezérfonala lehet a költemény egyfajta értésének, érzékelésének. A láz szó ugyan csak egyszer fordul elő benne („A fákon piros láz van.”), a második sort kezdő remegés (Remeg a venyige teste.) antropomorfiz- musa, az átszaladó roham („gyors záporok sötéten // szaladnak át a réten.”), a szívet

238