Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Kovács Ágnes: Weöres rouge
A versekből kitűnik, hogy az este-teste, festve-estve, esték-festék rímpár más versekben emlék-kelmék, kifestett-feslett rímpárok variációiban tér vissza, de tematikájában legtöbbször, talán az egy Byronhoz című verset leszámítva a ledérség, érzékiség, erotika, vonzó nőiség szemantikájával kapcsolható össze. Az emlék-kelmék rímpár megidézheti mások mellett a Valse triste „Mindegy, hogy rég volt, vagy nem- rég./Lyukas és fagyos az emlék.” sorait is. Hiszen a fonalból szőtt kelme textúrája kapcsolatba hozható a lyukacsos, hézagos emlékezet jelentésével is. A legizgalmasabb variáció nyilvánvalóan az esték-gyermekbetegség rímpár. Itt ugyan nincsen lexikálisán igazolható összecsengés a Weöres-verssel, de hogy Kosztolányi több izgalmas variációt is készített az említett rímpárokra, az ebből a néhány szöveghelyből is jól látszik. Számomra azért volt különösen érdekes felfedezés, hogy a Koszto- lányi-kötet átlapozása során még az említetteken kívül is vagy fél tucat példát találtam emlék-festék, rímpárra és ezek variációira, mert a Valse triste-elemzések legtöbbje kitüntetett pozícióba helyezi Weöres találékony szóválasztását, miközben lehet, hogy ez nem több egy könnyed és bájos rájátszásnál, ami felfogható a mester, és költőtárs, Kosztolányi Dezső tiszteletére tett gesztusként is. A Hol a szádról a festék? sor az erotikus töltés mellett azért is érdekes, mert ugyan Weöres Sándor verseire jellemzően elmondhatjuk, hogy ellenáll a versself vizsgálatának, - hiszen költeményeinek retorikai szituáltsága finoman szólva is szerteágazó - és a versbeszélőt érintő kérdés a Valse triste esetében is szembeszökő, tudniillik, hogy fogalmunk sincs arról ki kérdezi, hogy hová tűnt a lány ajkáról a festék? A Valse triste így nemcsak az emlék, emlékezés verse lehet, de a szövegemlékezeté is. Ez a néhány soros rondó megidézi a kulturális szöveghagyomány őszt, szerelmet, szépséget és termékenységet tematizáló romantikusnak is mondható versbeszédét. Teszi ezt egyfajta újraírásként, amelyben nemcsak a visszatérő sorok variabilitásáé, de a szövegek párbeszédéé is lehet egy újabb szólam. Mindezek mellett nyilván utat nyit a jól ismert ősz-versek felé is, de mindenképpen egyfajta me- tanarratív jelleggel, és némi iróniával beszél az irodalomban megkövesedett ősz-tematikáról, szerelemábrázolásról, romantikus versbeszédről. A bukolikus költészet a maga természetességében érzéki, de esetenként mégis banálisán naiv szerelemábrázolásáról. Csak egy szellemes átjátszással idézhetjük meg Kosztolányit rúzs-témában is. A Negyven pillanatkép sorozat Új népiesség címet viselő rövidke darabja így szól: „Paraszti múzsa/ki hajdanán oly üde voltál/akár a rúzsa/fested magad, s kopik az arcod/gyógytári rúzs-a.” Paraszti múzsa, ki hajdanán oly üde voltál, akár a rúzsa, fested magad, s kopik az arcod gyógytári rúzsa-a. (Új népiesség, 1935) És ezzel a rózsa-szimbolikával meg máris megnyitunk egy új metafora láncot, hiszen a rúzsa-rózsa szemantikája legalább annyira izgalmas kérdéseket vethet fel az elemző 234
