Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Veres Zsuzsanna: Luchino Visconti - A párduc
Pinter, Arthur Miller és Tennesse Williams drámái. A betegen készített utolsó két film - a Meghitt családi kör és a D’Annunzio-regényből adaptált Az ártatlan - elhanyagolható az életmű szempontjából. A forgatásokon kerekesszékben jelenik meg, arrogánsabb, mint valaha, mert acélos akarattal küzd félig bénult teste ellen. Az újságíróknak dühösen odaveti: „Legközelebb talán hordágyról fogok rendezni, de soha nem adom fel! Azon a napon, amikor már nem tudok dolgozni, főbe lövöm magam.” A sors megkíméli a hosszú haldoklástól. Utolsó munkája befejezése után - amely a végkimerülés határára sodorta - ágyba kényszerül. Bergert elküldi egy brazíliai barátjukhoz, hogy ne lássa szeretett mesterét magatehetetlen nyomorékként. 1976 márciusában, Uberta nővére és kedvenc kutyái társaságában, virágokkal telezsúfolt betegszobájában Brahmsot hallgat és egykori szeretett színészei portréit nézegeti. Amikor a ¡1. Szimfónia véget ér, felsóhajt: „Elfáradtam.” Ünnepélyes temetéséről Leone olasz elnök és Burt Lancaster gondoskodik. A Visconti-életművet sokan sokféleképpen magyarázták, de személyének legbensőbb oldala rejtély maradt. Ki volt valójában Visconti? „Középkori kényúr”, „zseniális mester”, „luxusimádó kommunista”? Talán az a jellemzés áll legközelebb az igazsághoz, amit LampedusaA párducban Salinával mondat ki: „Én egy szerencsétlen nemzedékhez tartozom, mely a régi és az új idők mezsgyéjén egyik lábával abban, a másikkal ebben áll, s mind a kettőben rosszul érzi magát.” 43