Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Ölbei Lívia: Pávaszem kisasszony hava

halandzsaverset. Herczeg Tamás szerint - aki rendezőként, zeneszerzőként, muzsikusként jegyzi a bemutatót - Weöres rendkívül nagyvonalú: egyfelől saját, külön bejáratú, senki máséval össze nem téveszthető, elképesztően sokrétű világot hoz létre, másfelől lehetőséget nyújt arra, hogy „azt csináljunk vele, amit akarunk”. A halandzsaversek mögé például az intenzív ritmus, a hangzás révén „egész világok gondolhatok”. Visszanézve is érdekes, hogy ez az előadás - mint óvatosan tenyérbe fogható, csillogó kicsi gömbkristály - milyen pontosan fölismerte, alkalmazta, fogalmazta színpadra Weöres mitologikus eredetű drámavilágának tartópilléreit (báb, ember, színész, élet, álom, halál összefüggései; teremtő ritmus és zene; a végzetes hasadás eredményeképpen földi eredetű hatalom kontra égi eredetű szeretet): (...) „A nyitó képben Küngisz és Szumó békésen, édesdeden, egymás közelében alszanak. A záró képben a könnyes Küngisz arról álmodik - arcán mázolódik a festék -, hogy Szumó talán csak alszik. Fölöttük a Kínai templom szavakból épített, karcsú, magasba kapaszkodó lépcsősorai. A Soltis színház társulata fegyelmezett, feszes mozgással, artikulált szövegmondással tartja fenn a Herczeg Tamás zenéivel (dob, doromb, gitár, esőbot, furulya, torokének stb.) szertartásos hangulatot. És fordítva: a szereplőket a közösen kitalált forma tartja meg, tartja össze az előadás kezdetétől a végéig, amikor a játékmester ismét megjelenik, hogy a mozdulatlanságukba vissza- bugyolálja őket. Ez itt a vég. Vagy a kezdet? Tojáséj.” A „...majd mély csönd leng...” nem csak itthon aratott többszörös fesztiválsikert: megfordult Kairóban, az alternatív színházak nemzetközi fesztiválján. (És akkor akár ez a tény is megcsillanthat szimbolikus árnyalatokat: Weöres mélyen vonzódott az óegyiptomi irodalomhoz.)

Herczeg Tamás biztos benne, hogy ha valami okból mégse a szó művészetét választja, Weöresből zenész vált volna, esetleg matematikus. A „...majd mély csönd leng...” 2004-es nyári bemutatóját követő tanévben Ascher Tamás vezetésével vett részt Weöres-stúdiumon a zenés színész-osztály: nem a drámáival foglalkoztak, hanem a verseivel. (Milyen furcsa: pont erről az osztályvizsgáról nem készült fölvétel.) Tamás mostanában gyakran dúdoláson kapja magát. Mindig ugyanaz: egy kósza, dú- dolnivaló Weöres Sándor-dallam, kiválva abból a régi, első Csalóka-előadásból, amelynek az elején Csalóka Péter meg a felesége azon versenyeznek, hogy melyikük tud furcsábbat énekelni. A furcsa dal mindig váratlanul jön, szabályozhatatlanul és önkéntelenül, valahonnan a mélyből, talán azokból a rétegekből, ahol az elsőként megtanult gyerekkori szavakat, elsőként fölfogott színeket, illatokat, tapasztalatokat tároljuk: „Alva jár az Orbán, / tornyot visz az orrán, / trombitások ülnek benne, / három szekér polyván, / hú! trombitások/ három szekér polyván. (...)”

(.Kelemen Franciska közbeszól.) Dudás Károly 1983-as Ketrecbál című regényéhez nemigen lehetett hozzájutni Magyarországon. Szombathelyre a Szabadkáról áttelepült, néhány évre a Vas Népéhez elszegődött újságíró, Komáromi Ákos hozta magával - és adta kölcsön - a saját (dedikált) példányát. Az a kötet azóta körülbelül úgy járhatott, mint Weöres Sándor versében az elveszített napernyő: föloldódott, eggyé vált a világgal, bekerülve a dolgok örökös körforgásába. Pedig itt volt. Czérna Ágnes Tanyaszínház 1978 - 2008 című, Soltis Lajos emlékének ajánlott kötetében (amelynek a celli könyvtárban is rendeztek bemutatót, a szerző jelenlétében) részletet közöl egy interjúból, amelyben Soltis Lajos egyszer csak fölkiált: „Mutassa, milyen könyvet olvas? (...) Úristen! De hát ez rólam szól. (...) Volt egy sorozatom a Magyar Szóban Vitéz László naplója címmel, abban írtam meg, hogy mit gondolok a színházról.

206