Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Végh Attila: Holdbeli csónakok

tűnt, múlttá pusztult élet miképpen kísérthet előttünk jövőnkként, nem könnyű feladat. Hogy emlékezet és felejtés zavaros folyóján keringve megérthessük a csónakázás lényegét, ahhoz talán az kell, hogy véget vessünk a hasztalan csapkodásnak, és letegyük az evezőket. Mert nem csak a csónakban ülő embernek, de a folyónak is van saját emlékezete, értelme, akarata. Legyen hát meg a folyó akarata.

Sodródni a folyón: lerövidített mása, dokumentumfilmje ez a lehető legnagyobb utazásnak, ami számunkra megadatik. Az ember jelene a jövője felé tűnik el, de közben egyre inkább a múltjához simul. Röviden úgy mondjuk ezt: múlik az élet. Ahogy múlik, a benne halmozódó múltat a felejtés pasztellszínekbe oldja. Az idő egyre inkább eloldódik mindenféle értelemtől, értéktől, változástól, jelenségtől. Ezért, hogy a csónakázás egyszerre könnyű és súlyos tájak felé visz: oda, ahol az élet érvényessége „csakis esztétikailag igazolható”.

Mert mi rejlik abban, hogy egy múltbéli esemény, hely, arc, vagy netán egy hagyomány, amire még-még visszaemlékszünk, távolodón int felénk? Miért van, hogy ezeknek a múló, átszíneződő képeknek, hangoknak az erősödő nemléte, az oldódó körvonalak játéka, akár az absztrakció, az ugyanaz egyre légneműbb, mégis egyre lényegibb, esztétikai jellegű élményeire hív fel?

Mindez azért lehet kérdés, mert korábban nem így gondoltuk. Korábban úgy hittük, az van, ami éppen történik, most meg úgy hisszük, valamiképpen az lesz, ami már lezajlott. De tudjuk: ez sem igaz, mert valahogy mégiscsak az van, ami van. Az épp megélt pillanatot mégsem a valóság arcának látjuk már. És elfelejtését már nem elébe hulló fátyolként. Korábban úgy hittük, a régi görögöknek igazuk lehet: az emlékezésként felismert igazság, az alétheia az, ami a feledésbe tűnt valóságot kimenekíti, az elmerült létet tudatunkba visszahozza. Ebben a felfogásban a felejtés tompa sötétség, a visszaemlékezés pedig a lélek fénye. De most, hogy csónakutunk a vége felé közeledik, a felejtést már nem puszta űrnek érezzük.

Élő hagyománykutatók, ülünk a csónakban. Evezgetünk is, az áramlás is sodor. Az emlékezés folyója, amelyen utazunk, Léthé torkolatvidékén ered. Uticélja Léthé forrásvidéke. A két folyó, Aléthé és Léthé, mint egy nagy bölcselő összekulcsolt keze. Mint Ókeanosz körfolyama, mely hatalmas övként őrzi-határolja, öleli a görögök világát. Hogy hol van a folyók pontos határa? Hogy melyik meddig tart? Hogy evezésünk meddig ars memoriae és honnan ars oblivionisl Ki tudná megmondani? Minden evezőcsapásban ott van az összes többi. Ráadásul az evezőlapát is csak keveri, elegyíti felejtés és emlékezés folyóvizét.

A felejtés és az emlékezés: szeretet. Minden, amire visszaemlékezünk, a felejtés jegyében áll. Az emlékezés csak úgy hozza elénk őt, mint egy kedves halottat. De megvan e mozzanat ellentétpárja is: minden, amit elfelejtünk, az emlékezet lehetőségvilágába merül. Nincs felejtés és nincs emlékezés, a gondolat tönkremegy, a nyelv csődöt mond. A beszédhatárra értünk, ide vitt csónakunk. Csak most látjuk, hogy nincs is alattunk semmiféle folyó. A holdvilág utasai voltunk.

178