Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Végh Attila: Holdbeli csónakok
meritumban kísértő logosz kezet nyújt távoli szellemőse felé. A letűnt, elveszett létre való visszaemlékezés olyan szellemidézés, mely jelenvalóan itt és most történik, de az itt-és-most-létből kimozdulva - valamiképp nemlétezőn tehát - egy múltbéli létezőt vesz célba. Közteslét. A hagyomány kizárólagos létformája ez. Ebben a közegben csak akkor maradhatunk meg, ha két part között sodródunk tova. Felejtés és emlékezés játékterében tudhatjuk, érezhetjük meg, mit jelent a hagyomány, merre viszi életünket az emberi lét ősi, hullámzó alapja. Nem volt ez mindig így. A felejtés mint méltóságteljes, önálló erő csak akkor fészkelte be magát a görög gondolkodásba, amikor - az orphikus misztériumok jóvoltából - elterjedt a lélekvándorlás keleti eredetű tana. Addig a Léthé olyan folyó volt, amelyből a meghaltaknak kell inniuk, hogy feledjék - az emlékezet jegyében álló - életük képeit, szavait. A lélekvándorlás eszméjének térhódításával megfordul a helyzet: most már az istenek birodalmából távozó, új életre kelő léleknek kell innia a vízből. A felejtés tehát már nem a halál, hanem az élet attribútuma. Csakhogy ez a felejtés nem teljes, mert magában hordozza az emlékezés képességét. Platón ideatanának központi eleme az anamnészisz, a visszaemlékezés folyamata. Minden tudás visszaemlékezés, ezért az állhatatos gondolkodás, a filozófusi élet képes arra, hogy a Léthén túlról visszahozza elmerült ideáinkat, és így megismertessen bennünket az igazsággal. Az igazság görög neve alétheia, a Léthét nevében őrző ’felejtés’ szó fosztóképzős alakja. Hogy az igazság fogalma fosztóképzős, tehát az alapszónál későbbi alakulat, az mutatja, hogy az emberi alaphelyzet a léthé, a felejtés, amely azonban mindig az emlékezés ígéretterében mozog. A tudás hagyománya, a kultúra azonban nemcsak hegy, kiemelkedés vagy sziget képében jelenik meg. Platóntól Jézus Krisztus tanításain és Descartes-on keresztül egészen máig a tudás épület is: ház, ahol lakni lehet. Ezt a házat nem szabad homokra építeni, mert összedől. Ha pedig lakhatatlanná válik, az utolsó tégláig le kell bontanunk, hogy újat építhessünk. Már Descartes kiadja a parancsot: lebontani mindent, amit csak szokás vagy példa épített föl bennünk. A heideggeri destrukció gesztusában hasonló ehhez, de még inkább a nietzschei akcióhoz: az apollóni kultúrát kőről-kőre lebontani, hogy a dionüszoszi elv előbukkanhasson. Destruálnunk kell, ami fölépült, hogy a fedőhagyományok mögül előtünedezzen a valódi hagyomány. Csakhogy a hagyomány alapvonása, hogy bármely korábbi formája, állapota rekonstruálhatatlan. A hagyományt állandóan újraértelmezzük, -magyarázzuk, -al- kamazzuk. „Valódi”, rögzített hagyomány nem létezik. A hagyomány azonban, mint subtilitas intelligendi, explicandi és applicandi, nem egyszerű tárgy, hiszen saját értelmében állva kell értelmeznünk, saját fényében kell magyaráznunk, és hozzá alkalmazkodva kell alkalmaznunk. És nem is egyszerű tükör. „Aki azt hiszi, hogy mentes az előítéletektől, bízva eljárásának objektivitásában, és tagadja saját történeti feltételezettségét, az a felette uralkodó, ellenőrizetlen előítéletek hatalmát, hogy úgy mondjam, hátulról fogja tapasztalni. Aki nem akarja észrevenni a felette uralkodó ítéleteket, az félre fogja ismerni azt, ami fényüknél láthatóvá válik. Úgy van ez, mint az Én és a Te közötti viszonyban. Aki kireflektálja magát az ilyen viszony kölcsönösségéből, az megváltoztatja ezt a viszonyt, és megszünteti erkölcsi kötelmét. Pontosan így semmisíti meg a hagyomány igazi értelmét az, aki kireflektálja magát a hagyományhoz fűződő életviszonyából.” A történeti tudatnak gondolnia kell saját történetiségére is, teszi hozzá Gadamer. A hagyományok 174
