Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Végh Attila: Holdbeli csónakok

gondolkodásnak, belátó bölcsességnek. Az érzékelés a testhez tartozik, a belátás a lélekhez. A léleknek túl kell jutnia a testen, át kell látnia a sokféleségen, és vissza kell jutnia lthakába: az örök létezők szemléletéhez. Vissza kell emlékeznie az ei- doszra vagy ideára, mely a benne részesedő érzékvilágot jelenlét (paruszia, koinóniá) formájában úgy táplálja, ahogyan mindennapi életünket a hagyomány, a múlt kútja.

Csakhogy az ősforrás mára kiapadt, mondja Evola. Az ősi tudás elveszett, a modern kor a felejtés bűnébe esett. Vagy ahogy Hamvas írja: „a lét életté süllyedt”. Ha ez igaz, akkor nincs mit tenni, be kell látni bukásunkat, és hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy a véglények életét éljük. Ha a hagyomány minden, és mi elveszítettük, akkor semmik vagyunk.

Ez az esszé abból a feltételezésből indul ki, hogy a helyzet nem ilyen drámai, még akkor sem, ha a krízis, amit Hamvas és Evola pontosan leírtak, az idő haladtával egyre bizonyosabbnak, egyre súlyosabbnak tűnik. Célom tehát nem a tradicionális metafizika újbóli megidézése, nem a Hamvas-hívők mindennapi ájtatosságának gyakorlása, hanem hogy feltegyek egy kérdést: hogyan él a hagyomány? Mert ha „maradéktalanul megsemmisült” volna, nem volna miről beszélni, Evolának el kellett volna némulnia. A hagyomány valóban megsemmisült, valójában azonban él. Próbáljunk most átkelni csónakunkkal a folyón, amelynek partjai a valóban és a valójában!

Ne feledjük: az emlékezés folyóján vagyunk. Szelíd, titokzatos. Útját óvatosan tapogatja, sodrása mégis erős, széles. Ha csónakba szállunk és elindulunk a vízen, az egyik part mindig ködbe vész. Mintha szomorú fák integetnének felénk. Nem erőltetjük az evezőcsapásokat, hiszen tudjuk, egyenes úton úgysem érhetünk át. Még az is lehet, hogy soha ki nem kötünk. De visszaút nincs: eloldottunk egy jóslatot.

Mindenféle hagyományban megtalálható a hegy ősképe. Az „elsőként született” khaoszból valamikor kiemelkedett a koszmosz, a rend, a természetből valamikor kimagaslott az emberi kultúra világa. A titánok nemzedékéből megszületett az istenek olümposzi nemzedéke. Csakhogy a fenti világ a lentibe könnyen visszacsúszhat, az őskáosz fenyegetőn morajlik a kultúra partjain. Ebben a morajban fennmaradni a legősibb emberi igény.

A fennmaradás módja: emlékezni a kiemelkedés történetére, az eredetre. A rítus, a mítosz, a monda, a hagyomány mind valamilyen formában az eredetet, a teremtés cselekedetét ismétli. A teremtés a lét alapja, a hagyományban ismétlődő teremtés pedig a továbbiété. A lét a nemzedékek során továbbadódik, áthagyományozódik. (A latin traditio a trado igével kapcsolatos. Ez átadást, áthagyományozást, tovább- mondást, híresztelést jelent.) Amíg a felejtés erőt nem vesz rajtunk, nincs esélye a káosz erőinek. Az emberi feladat: fenntartani az emlékezés folyamatosságát, az életet a lét szólításában marasztalni. Ez csakis a logosz, a hangzó lét, a szó erejével történhet meg.

„A logosz örökre elveszett” - mondja az első filozófusok egyike, Hérakleitosz. Evolai alaphelyzet: a lét elveszett, de beszélünk róla, tehát az emlékezés marasztalja még az eltűnőt. Az emlékezésben, a kimondott, leírt szóban, a hérakleitoszi frag173