Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Veres Zsuzsanna: Luchino Visconti - A párduc
fejlődéstörténetének. Sajnos a név és a cím már nem elég jó ajánlólevél a kalmárok világában, ha nem áll mögötte tekintélyes vagyon. Jól tudják ezt a brit nemesek, akik körében egyre divatosabbá válik a sznob amerikai mágnások lányaival kötött frigy - és Salina is elfogadja. Még a lánykéréssel járó kellemetlenséget is vállalja, amely procedúra inkább üzleti tárgyalásra hasonlít. A vagyon hozzámegy a címhez, ez az új idők rendje. Aztán megteszi a feudális Szicília felszámolását jelentő utolsó lépést is: a groteszk külsőségek mellett megtartott népszavazáson igennel voksol Itália egyesítésére. De azért Piemontba mégsem megy el, amikor szenátusi helyet kínálnak neki: a tényleges politizálás, a közszereplés számára elképzelhetetlen. Ő a Bourbon-uralom embere, most pedig fiatalokra van szükség, akik még képesek úgy tenni, mintha hinnének a „ködös társadalmi eszményekben” és időt, energiát nem sajnálva kiszolgálják az aktuális rendszereket, vagy elérik, hogy azok szolgáljanak nekik. Olyanok kellenek, mint Tancredi, aki már a királyi hadsereg tisztje, és megvetően húzza a száját Garibaldi nevének hallatán. Végre megnyílt előtte az érvényesülés útja; örömmel levetkőzi a főnemesi származással járó kötelezettségeket, elsőként a becsületet. Húsz év elteltével Salina hercege egy palermói hotelszoba erkélyén haldoklik. Egyedül van, mint az öreg oroszlánok, akik elszakadnak a falkától, amikor érzik a halál közeledtét. Már tudja, hogy annak idején szánalmasan naiv volt, de hát az egész nemesség túl könnyen adta meg magát, pozíciója stabilitásában megnyugodva csukott szemmel rohant a szakadék felé. Igen, a szeretett unokaöcs valóban révbe ért, közben élvhajhász polgárrá süllyedt „Mi voltunk a párducok, az oroszlánok; s akik a helyünkre lépnek, azok a sakálok és hiénák lesznek...” „Mert egy nemesi család jelentősége és értelme egyedül a hagyományokban, vagyis az élő emlékekben rejlik. ” A halál egy fiatal nő képében jön el érte, akinek mélybarna, archaikus pillantása csaknem ugyanolyan, mint Angelicáé volt, amikor először megpillantotta Donnafugatában. Ki más adaptálhatta volna filmre a középszerűvé vált világ banalitásától elzárkózott, magányos főnemes regényét, mint egy másik főnemes, aki bár egészen másként, de szintén a saját, pompás régiségekkel telezsúfolt világában élt? Luchino Visconti, Modrone őrgrófja, a Milánó városát megalapító ősi dinasztia leszármazottja, ötvenhat éves korára színházi és filmrendezői pályafutása csúcsán áll, Fellini és Antonioni mellett a nagy olasz rendezők triászának tagja. A párduc, ez a monumentális, három és fél órás alkotás eddigi legalaposabb és legbecsvágyóbb munkája, egyúttal végleges elkötelezettség a kritikusok által később „Viscontis nagyregényformának” elnevezett filmtípus mellett, ami majd folytonos támadásokra ad okot, olyannyira, hogy némelyek ebben látják a rendező késői életművének „nagybetűs kudarcát”. A párducról még elismerően írnak - legfeljebb azt kifogásolják, hogy túl sok benne a politika csak kevesen veszik észre, hogy mindazon elemek, amiket Visconti további filmjeiben elmarasztalnak, már ebben a történelmi freskóban, sőt jóval korábban, az 1954-es Sensóban megjelennek. A rendkívüli plasztikusság, a kompozíció egyensúlya, a belső terek tökéletes kihasználása, az esztétikai igény minden apró részletre ügyelő kiterjesztése, a mélyélesség alkalmazása a hagyományos montázs rovására, a lassú kameramozgás, hosszú plánok, festménybe illő beállítások, amelyek mind a színpadiasság felé tolják a filmnyelvet. A kritikusok csalódottságának megértéséhez, sőt az ellentmondásokkal teli Visconti-életmű rejtélyének megfejtéséhez nemcsak a filmest, hanem a teljes embert szemügyre kell venni. Hiszen 28
