Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Veres Zsuzsanna: Luchino Visconti - A párduc

Szicília egyik ősi nemesi családfője, bizonyos Giulio di Lampedusa palermói palotájából követi az eseményeket. Osztálya legtöbb képviselőjétől eltérően, nem találja túlságosan aggasztónak a helyzetet. Annyira semmiképpen, hogy felborítsa miatta megszokott életritmusát. Nyáron a család leutazik Santa Margherita nevű birtokára, mint rendesen, dacára az útonálló banditák randalírozásának. Ez a sze- dett-vedett népség továbbáll, amint rájön, hogy a szicíliaiakat képtelenség megváltoztatni. Mindenesetre naplójába gondosan feljegyzi benyomásait.

1963. március. Olaszországban bemutatják Luchino Visconti A párduc című alkotását. A film - amely elnyeri az Aranypálmát Cannes-ban - közönség- és kritikai sikere korántsem egyértelmű, hiszen egy hagyományos családregény hagyományos adaptációjáról van szó, és ez a téma nem divatos ekkoriban. A regényt hat évvel korábbi megírásakor kiadhatatlannak minősítette egy szerkesztő, és amikor 1958-ban mégis megjelent, minden oldalról támadta a kritika. Szerzője, Giuseppe Tomasi di Lampedusa, a világtól elvonultan élő szicíliai főnemes hosszas előkészületek után, betegen vetette papírra első és egyetlen művét, és haláláig javítgatta. Dédapja, Giulio naplójegyzeteiből és saját gyermekkori emlékeiből merítve rekonstruálta az arisztokrata família portréját, amelyet hosszú, megalázó haldoklásra ítélt Garibaldi szabadságharca és az olasz egység létrejötte. A címben szereplő párduc valójában szervái, egy közepes termetű afrikai vadmacska, amely a Lampedusa-ház címerét ékesíti. Az ötvenes évek Olaszországában valamiféle restaurációs kísérletnek tekintik a könyvet; a kommunisták azért dühöngenek, mert szerintük nem marxista megvilágításban mutatja be a szicíliai munkásosztályt, a konzervatívok viszont a papság és a nemesség dekadens ábrázolása miatt háborognak. Pedig Lampedusa nem akar politizálni, még kevésbé pártoskodni. A munkásosztály problémáiról fogalma sincs, a nemesi életmód pusztulását ellenben nagyon jól ismeri és átérzi. Talán ezért keveredik a regény hangjában a nosztalgikus pátosz az elmúlást kísérő mélységes szomorúsággal. Lampedusa nem hivatásos író, csak saját múltjának, és ezzel együtt egy egész eltűnt világ történetének kutatója. Ezért A párduc leginkább kordokumentum, csemege az irodalomkedvelő gourmandok számára, amelynek romantikája a száz évvel korábbi életérzést idézi. Legfőbb erénye, hogy feléleszti a régi vágású tragédia szellemét, ami a modern világban már elképzelhetetlen. Mert tragédiának tartja azt, hogy ezeréves kiváltságaikat őrző emberek - akikben még élt a rangjuktól elválaszthatatlan felelősségtudat - a pusztulás biztos tudatában, felszegett fővel a helyükön maradtak, noha folyamatosan megalázó engedményekre kényszerültek. A tragédia feloldhatatlansága abban rejlik, hogy sem a világ folyásán, sem önmagukon nem tudtak változtatni. Lampedusa bemutatja az új idők erényeinek megtestesüléseit, akik nem úri módon, szemtől-szemben támadnak, hanem hízelegve becserkészik áldozataikat. Bevásárolják magukat a családodba, az asztalodnál esznek, hajbókolnak, miközben megvetnek, és azt gondolják, hogy ennek az őskövületnek már régen a családi kriptában lenne a helye. És persze te is megveted őket. Nem azért, mert ínséges időkben nagy vagyont harácsoltak össze és most a te parasztjaidat szipolyozzák a te földjeiden, hanem mert nem volt gyerekszobájuk, mégis ácsingóznak a nemesi életmód után, mert sznob polgár módjára keresik a

25