Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt (IV. rész)
(már a névsor alapján is) a szellemi utódok szövegéből köszön vissza.” Ma. Amikor a miniszterelnök „az 1944-es állapotot” idealizálja. A mostani miniszterelnök, most, 2013-ban. 2010-ben egy Magyar irodalom című több mint ezer oldalas irodalomtörténeti monográfia, az MTA „kézikönyveinek” sorozatában. A Nyugat évforduló után jelent meg, de aligha hihetjük, hogy akkor is íródott. Egy hajdani tanítványom, Gintli Tibor szerkesztette. (Nehogy félreértés legyen: hallgató kora óta érdemben nem beszélgettünk egymással. Szakmailag „nincs közünk” egymáshoz.) A könyvről lesz még szó, most csak annyit, hogy méltatlanul keveset emlegetik, amikor az irodalomtörténeti szintézis lehetőségéről folynak a diszkussziók. Maga a főszerkesztő írja azt a nagy fejezetet, amely nagyjából 1890-től a második világháború végéig tart. (Már az időhatárok megválasztása is kommentárra érdemes.) A fejezet bevezető szakaszának idézésével zárjuk most le, amit a Nyugatról, a Nyugat újraolvasásáról és politikai- poétikai „újrapozicionálásáról” a fentebbiekben mondandók voltunk. „A magyar irodalmi modernséget értelmező irodalomtörténet hagyomány nem mindig tudta elkerülni a mitizáló megközelítés csapdáit. A szaktudomány mára ugyan jórészt szakított ezzel az örökölt, kétes érvényű szemléletmóddal, a szélesebb irodalmi közvélemény azonban még mindig nem tudta teljesen kivonni magát hatása alól. Az egyik ilyen vélekedés szerint a magyar irodalmi modernség történetében a Nyugat látványos áttörést vitt végbe, amelyhez viszonyítva minden korábbi fejlemény csupán mint a nagy fordulat előzménye vehető számba. E megközelítés sarkított változata szerint a magyar irodalmi modernség és a Nyugat története lényegében azonos egymással, s minden korábbi törekvés vagy egykorú csoportosulás csupán a lábjegyzet szerepét töltheti be ebben a nagyszabású elbeszélésben. A Nyugat szerepét túlhangsúlyozó mítosz sok forrásból táplálkozott. Eredetének okai között említhető a folyóirat önmagáról kialakított képe, amely határozottan azt sugallta, hogy a Nyugat megjelenése új irodalomtörténeti korszakot nyitott. A nyu- gatos önértékelés hagyományára később rátelepedett a marxista irodalomtörténetírás forradalomkultusza, amely minden érdemi változásra a gyökeres és hirtelen fordulat sémáját erőltette rá. Ha az erőszakolt ideológiai konstrukciótól és a Nyugat reklámszempontokat sem mellőző önképétől eltávolodva vizsgáljuk meg a folyóirat és a modernség kapcsolatát, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy 1) a modernség a magyar irodalomban már a Nyugat megjelenése előtt jelentős teljesítményeket hozott létre, 2) a Nyugat a modernség bizonyos irányzataitól kifejezetten idegenkedett, 3) a folyóirat tájékozódása a különböző nyelvterületek modern irodalmában bizonyos egyoldalúságokat mutat.” Tiszta beszéd. 237
