Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt (IV. rész)
ALEXA KÁROLY Tormay Cécile portréja alatt (IV. RÉSZ) Persze számtalan példát idézhetnénk arra nézve is, hogy a kor irodalmár jelesei érdeksérelemként vagy egyszerűen ízlésük ellen való tényként élték meg a Nyugat zsidó - mondjuk: mecénási és szerkesztőségi - hegemóniáját, és uralmát. Ezeknek a megnyilvánulásoknak a zöme - és alighanem ez se véletlen - magánlevelezésekben olvasható. Kosztolányi például így ír Fülepnek - „azon melegében” - 1908-ban: „A Nyugat kifejezetten anti-szimbolista, józan, racionális alapon álló, metafizika- és gondolatgyűlölő zsidó pártszövetkezet. Impotens rikoltozás rekedt torokkal. A szifilisztől berekedt torokkal.” Kosztolányi és a Nyugat viszonya persze egy hosszú és számos ellentmondással és - mindkét részről - „következetlenséggel” terhelt, hullámzó indulatokkal tarajló (és persze csitított) kapcsolat, rengeteg összetevővel - a virulens Ady-ügyektől a szintén permanens anyagi kérdéseken át az Esti Kornél énekébe „poétizált” Babits-portréig. Megjegyzem, hogy az évforduló ebben az ügyben is hoz újabb kutatási eredményeket. (Veres Andrástól.) Ennél jóval átgondoltabb Horváth János vélekedése: ő az általa kidolgozott - normatív és teleológikus - irodalomtörténeti fejlődésrajz mint háttér előtt vizsgálódik. És a nyilvánosság előtt, tehát vitára készen. Volt is ellenvélemény, nem is akármilyen (Ignotusé), amikor a lap „magyartalanságait” boncolgatta úgy, hogy abba az elfogultság zsidóellenes motivációt láthatott. Ma is meglehetősen ismerősnek mutatkozik a Horváth János által érzékelt állapot: a nemzeti klasszicizmus nem tudott eléggé „szétáradni” és beépülni - szomorkodik a „nemzeti” oldal -, ezért tud az új irány oly hirtelen meghonosodni. Való igaz, hogy a „kötelességszerűen modernke- dők” képviselete mindig több eséllyel pályázhat a kánoni pozíciókra, mint a konzervatív, értékőrző, a hagyományokhoz erősebben kötődő törekvések, ami - ráadásul - vállaltan „hazafias”, esetleg „népi”, sőt „magyar”. Ez utóbbiak számára Horváth János bölcs tanácsa ma is megszívelendő: ahhoz hogy méltó részvevői lehessenek az irodalmi polémiáknak, alapos és a lehető legfegyelmezettebb „olvasással” kell bírniuk az „ellenoldal” alkotásai terén. Horváth János pontosan érzékeli a Nyugat - igazából máig feloldhatatlan, vagy jobban mondva primitív vélemények megfogalmazására csábító - ellentmondását. Jelesül: egy zsidó érdekkörök által támogatott intézmény legnagyobb tehetségei nem zsidók, akik - persze, olvassuk - „mindannyian aktív és provokatív módon filoszemiták”. Egybecseng ezzel a fentebb már említett Fenyő Mário megfigyelése „A Nyugat hőskoráról és hátteréről”: „a Nyugat azoknak a zsidóknak a folyóirata volt, akik az asszimiláció beteljesítésére és befogadásra vágytak, amit megkönnyíteti a kiváló nem zsidó írók jelenléte és részvétele.” A példák és idézetek a végtelenségig szaporíthatok. Hiszen - mondjuk - ebben a „szemléleti mezőben” aligha lehetne lemondani Németh László mondatairól, de ez oly kimerítően feldolgozott téma, hogy ezúttal csak egy kurióz cikkre hivatkozom, arra is csak azért, hogy a Nyugat CD jelentőségét hangsúlyozzam. Az 1935. 3. számban Török Sophie írt bírálatot Németh László Ember és szerep című könyvéről, 227
