Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Mohácsi János: Határ Győző prózapoétikájáról

számára a származás kiváltságokkal és kötelességekkel jár. Ez biztosítja, hogy magas szintű műveltséget szerezzen. Erre épül kreatív gondolkodása. Az ő esetében semmiféle karrier sem jöhet szóba, sorsa központilag elhatároztatott. Simon és lulianosz legalább képes túlélni, de az „Éjszaka minden megnő” hősének, Archienak még ezt a lehetőség sem adatik meg. Archie számára az erőtér, amiben létezik és önmaga is ellenség.

Határ számára nem szimpatikus egyik hőse által képviselt megoldás sem. Ar- chie-tól undorodik és halálra ítéli, de sem Simon, sem pedig lulianosz megoldása igazán kedvére való. Az olvasó óhatatlanul felteszi a kérdést: Miért kell ennek így lennie? A választ a kérdésre Hanák Tibor Golghelóghi elemzésében találjuk. „Az Erős Oldal a rossz. Nem a teremtő Isten az úr, ő csak korongoló szolga, „kacska fazekas rab”, mert mindenek ura: a Sátán Úr, a nagy Szatanael. A mi keresztény Istenünknek csupán alárendelt szerep jut, engedelmeskednie kell a nála hatalmasabb, sugárfényes, „időtlen-fiatal” Szatanaelnek, „hogy a jámborság látszatával és a kegyesség színe alatt, kenetes csaló szerrel a Gonosz művét munkálja minden szentjében” és az ember minden ügyét, vállalkozását a gonoszság öregbítésére fordítsa”.17 Határ ugyan elutasít minden metafizikus fenomént, de ha feltételezzük a jó és a gonosz létét, tapasztalatai arra tanítják, hogy a gonosz a jó-val szemben dominán- sabb erő. Ilyen döntése az is, amikor Szókratész és Thraszümakhosz közül, Thra- szümakhosz mellett teszi le a voksot. A gonosz hatékonyan működik a világban és ezzel az erővel szemben kell a hősöknek helytállniuk. Ezzel az erővel szemben pedig igazán jó megoldás Határ praxisa szerint nincs.

Határ szereplőit minden esetben alaposan „felszerelt” regényvilágba helyezi. Az „Anibel” 1956 előtt keletkezett mű, az ötvenes évek politikai miliőjében játszódik. A regényben háború roncsolta utcákat, tereket, lakásbelsőket, kastélyt talál az olvasó, de a középületek sem néznek ki különben. Ez a tárgyiasságokon megmutatkozó roncsoltság visszatükröződik az embereken, valamint a munkahelyi és privátszférán. Ehhez járul a túlpolitizáltság. Szinte nincs fejezet, ahol ne botlana az olvasó az új rendszer agitatív megnyilatkozásaiba, vagy az új rendszerhez viszonyuló megnyilvánulásokba. Manifesztálódhat ez a regénytér neveiben (utcanevek, gyárnevek) az államosítás hatásának nyomaiban, a hiánygazdaságnak az emberek életére gyakorolt hatásában (sorban állás, energiahiány, korrupció minden területen). A munkahelyen belüli agitatív plakátok, a munkatársakat megfigyelő pártaktíva, párttitkár, az egymással folytatott kommunikáció, megszólítás mind-mind a politika beszivárgásának jelzői. A politikának a magánszférába hatolását jelzi Sömjén Simont elvtársazó főbérlő, de az egykori ludovikás katonatiszt, Kinézer Ede családjának sorsa is tipikus példája a régi rendszer híveivel való „leszámolásnak”. A politika óvatosságot és feszültséget visz a regénymiliőbe, és előkészíti azt, ami a regény végén a hatóságoknak a színháztűzre adott reakciójában kulminál. Az eset a rendszer természetét illetően nem hagy semmi illúziót az olvasóban. A rendszer sajátosságára utaló jelek, amin Verderber, a díszletező műhely vezetője oly sokat humorizált, véres valósággá állnak össze a színháztűz esetében. Megfélemlítés, brutalitás, az emberi személyiség semmibevétele az, ami jellemzi az „új” politikát.

219