Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Patak Márta: Anya és leánya - Ötvennégyes kocsi, kilencvenhármas hely

anyánk nem hagyja majd szó nélkül, hogy megint berúgott, pedig mindennap ez történt, mindennap berúgott, csak egyszer jobban, másszor kevésbé. Időnként csokoládét is hozott nekünk, megállt az előszobafal előtt, billegve kotorászott fekete műbőr aktatáskájában, mielőtt húzta volna le a cipőjét, ránk nevetett, kacsintott is hozzá, mikor anyánk nem látta, úgy nyújtotta, titokban, mi meg az öcsénkkel gyorsan elkaptuk, a hátunk mögé dugtuk, és ösztönösen hang nélkül köszöntük meg, mozgott a szánk és mosolyogtunk rá nagyon, aztán hátrálva mentünk a szobánkba, majd hogy semmi kézzelfogható nyoma ne maradjon a történteknek, még a papírt is gombóccá gyűrtük, az iskolatáskánk mélyére rejtettük, és másnap dobtuk csak ki, az iskolai papírkosárba.

A peron előtti táblán nézem az indulást, még van tizenöt percem, látom ugyan, meg is állapítom, de ha kérdeznének, akkor apámról beszélnék, mert még mindig apám jár a fejemben, ahogy anyámmal veszekedtek. Mi nem láttuk őket, mert elbújtunk, az öcsémmel együtt a takaró alá bújva hallgatóztunk, ott kuncogtunk, és mondtuk előre a sokat hallott mondatokat, többnyire anyám mondatait, mert apánk nem beszélt, csak időnként hördült fel, ha nagyon belelovallta magát anyám, és nem hagyta lefeküdni.

Elég sokáig megtűrte maga mellett, csak az utolsó időben fektette külön, mikor már járni se tudott, nem fenyegetett a veszély, hogy berúg, mert a vécére se tudott a saját lábán kimenni, csak feküdt az ágyon magatehetetlenül, mint egy darab fa, fele súlyára lefogyva, az a hatalmas ember, egészen összeaszott a végére, anyánk úgy forgatta, mint a pillét, nehogy felfekvéses legyen a háta. De akkor már nem laktunk otthon, én férjhez mentem, az öcsém megnősült, három utcával arrébb költözött, én meg Kispestre kerültem.

A szerelvény mellé érek, előkeresem a táskámból a jegyemet, mert mindig ez van, a pénztárnál megnézem, hogy hová szól a jegyem, aztán elteszem, mire ideérek, el is felejtem, itt kell kutatnom a táskám rejtett zsebeiben a vonat előtt, mint most is. Ötvennégyes kocsi, kilencvenhármas hely. Régen ez volt a dohányzó. Most már talán nincs is dohányzó szakasz az egész vonaton, büfékocsi sincs. Annak is vége, a büfékocsis világnak, mikor átjártunk sörözni, igaz, kicsit drágább volt, mint a kocsma, de nem megfizethetetlen, mégiscsak más volt a hangulata, mintha a szatyorból vettük volna elő a meleg sörünket.

Felszállók. A kupéban már ülnek, hosszú, végigéri szinte a vagont, nem az a nyolcszemélyes kalitka, mint amilyenek régen voltak. Kettes ülés, az ablak felőli szék az enyém. Fölteszem a csomagomat, leülök, körülnézek, latolgatom, mire számíthatok, vajon tele lesz-e, hétköznap van, nyárvége, reménykedem, hogy nem ül mellém senki. Nem szeretnék beszélgetni. Nem is sarkall beszélgetésre ez a szék. Túl közel van, de olyan, mintha kényszerítve lenne az ember a másik mellé, túl közel van, az előtte ülő székének a támlája is, beszorítja szinte az ülésre, mint valami ketrecbe, nem sok esélye van, hogy kijöjjön belőle.

Tudom, hogy miért figyelek ennyire az apróságokra, a jelentéktelen részletekre. Kerülöm a lényeget. Nem szeretnék arra gondolni, hogy én most hazamegyek. És mire megyek haza. Mi vár rám otthon. Inkább mindenféle jelentéktelenségnél ott tartom a figyelmemet, szándékosan nem a lényegre koncentrálok, mert azt most nem bírnám, mihelyt anyámra gondolok, tarkótól fölfelé zsibbadni kezd a fejem, az összes vérem mintha föl akarna szállni egész a halántékomig, ki a lábamból, még

14