Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Szegedi Kovács György verse
Egy ormótlan nagy követ kerestem. Ennyire biztosra akartam menni. Alig fért a tenyerembe, s a formája: romboló rücskei, hasító, vágó élei büszkén-fenyegetőn meredeztek oldalain. (Káin sem találhatott volna jobbat). Mit rángatjátok azt a szajhát!? Álljatok már onnan félre! Erős karom mindjárt lendül! Egy férfival beszélgettek. Mit akar az az ember? Tűnjön már el onnan, kiáltottam eszelősen. „Az vesse rá az első követ, aki közületek nem bűnös!” - hallottam hangját, lehajolt, s a porba írt. Szavai villámként hasítottak át agyamon, s mint Nyargaló Szél vágta ketté sérült lényem beteges elméjét, ítélkező énem nyüszítő kutyaként sunnyogott el tőlem..., és magamra maradtam a kővel. A nehéz kővel, ami húzta, vágta a kezemet, élein véres hajszálakat eresztve. Rémülten hajítottam el magamtól, s futottam egészen hazáig... Sokáig kapkodtam levegő után, mire a zihálás lassan elcsendesedett. Házam rejtekének apró ablakából megtörtén lestem a démoni, sötét utcát; vajon mi lett az asszonnyal...? És mi lesz énvelem...? Vagy ez már... a kegyelem? 169 n SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY Kövek
