Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista
igényei szerint berendezett lakást. Odaköltözött Szilágyi Lillához - aki az ötvenes évek végén elvégezte a budapesti egyetem pszichológia szakát, és a Péterfy Sándor utcai kórházban dolgozott - , majd Nidokémusz Ellihez is, és ezzel befogadottként eleve hátrányos helyzetbe került. Igaz, az ötvenes évek végén egyszer lakást vásárolt magának a Délibáb utcában, nem messze a MUOSZ székházától. De Elli hamarosan eladatta vele, és az árán a Római parton, a Nánási úton vett nyaralót, ami természetesen ezek után már az övé volt. Emlékszem, egyszer megkérdeztem tőle az Eszék utcában, hol a szobája, hol van az íróasztala. Egyik sem volt neki. Könyvekre sem volt szüksége, legföljebb lexikonra, és leginkább újságot olvasott. Humoreszkjeit kávéházakban, főként az Emkében és a Lukácsban írta, a színdarabjait pedig alkotóházakban. Ugyanakkor Ellivel társasági életet éltek, rendszeresen vendégeskedtek. Mivel Tabi nem szerette a művészfélék állandó panaszkodását és elvont eszmefuttatásait, leginkább orvosokkal jártak össze. „Még mindig szívesebben hallgatom, hogy ki hogyan operált, vagy melyik káder felesége hogyan szült meg, mint azt, amikor kórusban szidják előttem Aczél Györgyöt.” Orvos társaságban hallotta, és mondta el nekem a viccet, amit persze soha nem közölt volna a Ludas Matyiban. Hogyan alakítják át a feliratot a Párt kórházának falán, azt hogy „Nálunk a legfőbb érték az ember”? „Nálunk a legfőbb érték az a néhány ember”. Szigligeten, ahová rendszeresen lejárt, három lépés távolságot tartott a beutalt íróktól és költőktől. Akik lenézték őt, mint humoristát, megvetették, mint a „a Párt szekértolóját”, de irigyelték a jövedelméért. Az alkotóházban tartózkodott 1957 októberében is, amikor egy emlékezetes jelenet tanúja volt. A beutaltak a társalgóban barkochbáztak két műfordítóval, és három Kossuth-díjas íróval és költővel. A társaság legfiatalabb tagja Sándor András újságíró és szociográfus (1923-1997) volt, akit kiküldtek a folyosóra, hogy ne hallja, mit kell majd neki kitalálni. Erről hosszas vita kezdődött. Valaki a sztratoszféra fogalmát javasolta, tekintettel a friss hírre, az első szputnyik fellövésére. De ezt túl nehéznek találták, és a vita hevében nem törődtek azzal, hogy autó fékez a kavicsos udvaron. Végül megállapodtak abban, hogy a nehezen kitalálható regényeimet adják föl: „Az eltűnt idő nyomában.” András! Jöhetsz! Semmi válasz. András! Néma csönd. Tíz perc múlva Tabi kiment, hogy megnézze, mit történt vele. A rémült gondnoktól megtudta, hogy játékpartnerüket „ellenforradalmi agitátorként” elvitték a rendőrök. A humorista visszajött, sápadtan leült. Eltűnt, mint az idő. Találjunk ki valami új játékot. Több hasonló, zavaró közjátékra nem került sor Szigligeten, ahol még valahol a pincében lapult a Zsdanov-idézetet megörökítő tábla, mely az alkotóház 1954-es megnyitásakor a kapu fölött díszelgett: „Írók, alkossatok remekműveket!” Itt Tabi már csak azért is sok időt töltött, mert nem szeretett otthon lenni. Általában a kétévenként történelmi regényeket megjelentető, és ebből szerényen élő volt szociáldemokrata újságíróval, Erdődy Jánossal együtt kért beutalót, és csak vele, a barátjával beszélgetett bizalmasan. A személyzet és a többi író barátságtalannak és fukarnak tartotta: képes volt ceruzával megjelölni az asztalon hagyott üveg címkéjét, 144
