Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista
Titán. Miért éppen Titán? Ti tán elhiszitek, hogy fellőtték?’ Mellékelem az ellenforradalmi humoreszket. Tahi nyíltan uszít benne a népi demokrácia ellen, és kispolgári, cinikus közönyt tanúsít a harmadik világ forradalmi, felszabadító mozgalmai iránt. „Lehet-e ma humorizálni? írta Tahi László Érdekes megfigyelést tettem az utóbbi időben. Egyre többen teszik fel nekem a kérdést: ’Mondd, hogy tudsz te viccelni ilyen körülmények között, amikor az egész világ a feje tetején áll?’ Általában igyekszem néhány semmitmondó szóval válaszolni. Ez a szakmám, szoktam mondani, ifjú korom óta úgy jár az agyam, hogy először mindig a komikusát, a furcsát, a torzat fedezem fel, és csak azután a rémeset, a szörnyűt. De szeget ütött a fejembe, miért szaporodtak el utóbbi időben a kérdések, miért tűnik fel környezetemnek, olvasóimnak, hallgatóimnak, hogy egy idegesítő, komor, nyugtalan korban van még kedvem tréfálni? Kerestem a választ, méghozzá úgy, hogy közben óvjam magam a tömeghisztériától és szinte eszelősen ragaszkodjam ahhoz, hogy Isten, a Sors, Gondviselés azért nyújtott át nekem, születésemkor egy nagy ajándékot, a világ derűs szemmel történő vizsgálatát, hogy éppen a könyörtelen, félelemmel teli időkben megpróbáljam, ha percekre is, feloldani a feszültséget. Nem vagyok egészen hibbant - csak amennyire az szinte kívánatos a mai világban -, éppen ezért én is tisztában vagyok azzal, hogy már régen beléptünk a zubbonykorszakba, vagyis, szerintem, már régen be kellett volna vezetni kötelező viseletként a kényszerzubbonyt, elsősorban több, felelős állásban lévő vezető részére. De, teszem fel magamnak a kérdést, megengedheti-e magának az egyén, az egyszerű emberek milliói, milliárdjai, hogy szűkre szabott életük egész tartalma alatt, csak idegeskedjenek, izguljanak, csak a viharfelhőket lássák és a közelgő katasztrófa árnyékában, mosoly nélkül, a holnaptól rettegve éljenek? Nem és nem és ezerszer nem, válaszolom magamnak. És a második világháború tűnik fel a szemeim előtt, a bombák, a romok, a közvetlen halálveszély, majd pedig a Rákosi-Sztálin rémuralom. Senki sem tudta, mikor csengetnek be éjszaka és viszik el, soha-vissza-nem-térésre, hozzátartozóival együtt. És a terrornak ebben a fojtogató légkörében mégis tele voltak a színházak, vidám darabokat is játszottak és az emberek nevettek, önfeledten, mindent maguk mögött hagyva. És utána, ha csak néhány órára is, valahogyan könnyebben bírták el a mindennapok sivárságát, kilá- tástalanságát, mert a derű, a mosoly friss oxigént fecskendezett nem csak az ereikben lüktető véráramba, hanem agyuknak abba a rekeszébe is, ahol az optimizmust, a bizakodást őrzik a sejtek. 117
