Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

kerül. Fölényt élvez, mert már ismeri a viccet, amelynek mesélésébe kezd; előbb tudja a csattanót, mint a hallgatósága. Választhat, hogy mely vicceket meséli el; kiváltsága hatalmi pozíciójához tartozik. Előadása során felfüggeszti a gátlásait, kikerüli a cenzúrát, vagy legalábbis ezt helyezi kilátásba. Viccet mesélve hatalmat gyakorol és az egoját is erősíti a vicceivel. Ha jól adja elő őket, rá is duplázhat az egojára, némi öniróniával. Ha a többiek nevetnek, szembesülnek elfojtásaikkal, a viccmesélő felsőbbrendűségi érzése növekszik, szimbolikus hatalma újra és újra megerősödik.

„De mi köze mindennek a zsidókhoz?”, vetette közbe Géza bácsi.

„Annyi, hogy bár nem mi, zsidók fedeztük fel a humort, mely ősidők óta jelen van az emberiség kultúrájában, mint különálló etnikai és kulturális közösség, elsőnek mi használtuk fel a saját céljainkra. Mindig részben kívül, részben belül álltunk a többségi társadalmon, kereskedtünk, váltogattuk a nyelveket. így sajátítottuk el a képességet, hogy egyszerre lássuk magukat kívülről és belülről, ezért látjuk meg azt, ami azonossá tesz bennünket másokkal, és azt is, amiben különbözünk a többségtől. Egyszer a valóság, máskor a vágyak felől néztük a világot, s ez a feszültség, amióta világ a világ, nevetés forrása. Viccelődtünk azon, hogy férfiak és nők, vonzóak és ta- szítóak, csúnyák és szépek, fiatalok és öregek vagyunk, szeretünk és visszautasítunk, és állandóan félreértjük egymást. Kifacsartuk a szavakat, hogy enyhítsük az irántunk megnyilvánuló idegenséget és ellenségességet, és a nevetéssel híveket szerezzünk maguknak. Vagy legalább leszereljük, elbizonytalanítsuk azokat, akik gyűlölnek, és ártani akarnak nekünk. Lelki páncélt növesztettünk, megvastagítottuk a bőrünket, hogy védekezzünk a gúny, a sértések ellen. Ez annyira sikerült, hogy egymás előtt, nyilvánosan is próbálgatjuk, ellenáll-e a nyilaknak és a fullánkoknak.”

„Ez nekem túl elvont. Mesélhetnél egy viccet”, jegyezte meg Tabi.

„Miért ne? Ha igaz, Királyhegyi sütötte el a poént, amikor munkaszolgálatosként a keretlegény fenékbe rúgta, és beleesett az árokba: ’Tudja mit? Most lett elegem az egészből!’”

„Valahogy nem tudok nevetni rajta. Talán, mert túl sokszor kerültem hasonló helyzetbe.”

„Az a te bajod. Mert a poén jó volt. Állítólag a keretlegény is elnevette magát, és aznap már nem bántotta.”

„Szublimáljunk, fiúk, szublimáljunk”, kérte őket Géza bácsi.

„Nálunk a nevetés helyettesíti az agressziót, felszabadítja a tudatos vagy tudattalan pszichét a mélyben meghúzódó gyűlölettől és nehezteléstől, a pusztító vágyaktól, amelyeket a mindennapi életben szigorú ellenőrzés alatt tartunk. Az első viccet az Örökkévaló mondta Ábrahámnak: száz éves korában közölte vele, hogy fia születik a feleségétől. És ezt a feleségének Sárának is megmondta, aki nevetésben tört ki attól, hogy kilencven évesen még teherbe eshet. De az Úr, akinek semmi sem lehetetlen, nekik adta Izsákot, akinek a neve, Jits’haq, annyit jelent: nevetni fogsz!”

„Hagyd ezeket az óhéber vicceket!” vetette közbe Tabi.

„Azóta, vagyis legalább háromezer éve humorizálunk, mi, zsidók. Vágyainkat, az erotikus és agresszív kívánságokat a vicc csattanója által kiváltott nevetés elégíti ki bennünk. Vagy legalább enyhíti kínzó hiányérzetünket. És ha úrrá akarunk lenni a félelmeinken és szorongásainkon, akkor is nevetünk. Freud szerint folyamatosan szublimálunk, átalakítjuk és feldolgozzuk a késztetéseinket, vágyainkat, indulata114