Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

tételt „értelmezte” nagy visszhangot keltett öngyilkossága előtt Somlay Artúr, utalva a szovjet darabokra, melyeket ekkoriban sorozatban játszania kellett: „Megszűnt az ember ember által való ábrázolása.” Számos hasonló bon mot fűződik Királyhegyi Pálhoz is, aki a hagyományos, po­litikus zsidó humort képviselte volna, ha hagyják, a kommunista rendszer ellenében. A Fészek klub művészvendégei évtizedeken át szájról szájra adták a táviratot, melyet Királyhegyi az ötvenes évek elején állítólag egy pesti postahivatalban adott fel: „JO- OSZ1F V1SSZARIONOV1CS SZTAAL1N STOP MOSZKVA STOP A RENDSZER MEGBUKOTT STOP KEZDJEEK ELOELROEL STOP K1RAALYHEGY1” A történet hibája, hogy valószínűleg legenda, és évtizedekig nem lehetett nyilvánosság elé vinni. Tabi, talán mert Királyhegyi anarchikus „partizánkodása” vágyat ébresztett benne a rendszerbíráló szatíra iránt, melyet a létező szocializmus viszonyai között nem lehetett művelni, igazságtalanul lenézte őt. Piszkos fantáziájú, zavaros magán­életű, provokatív clown-nak, moral insanity-nak tartotta, aki néhány jó poénért fel­adta a lehetőséget, hogy utat találjon a közönséghez. A pajzán-erotikus kabaréhumorhoz, mely az ötvenes években szintén „mene­külési útvonalat” jelentett a zsidó humoristák számára, a gátlásos Tahinak nem volt érzéke. A műfajban Gábor Andor, aki ezt fiatalkorában magas színvonalon művelte, de Heltai Jenő, Darvas Szilárd, Gádor Béla, Vajda Albert, Királyhegyi Pál és más is jobb volt nála. A „malackodó humor” hagyománya elevenen élt. Az 1945 előtti pol­gári kabaré repertoárjából származó kupiék és jelenetek szép számmal szerepeltek a Vidám Színpadon, milyest egy kicsit megenyhült a Párt „népnevelő” szigora. A si­kamlós műsorszámok garantált sikert arattak a nézőknél, hiszen a szexualitással való viccelődés hagyománya egyidős az emberiséggel. Ezt a fajta humort, mely diszkréten megkérdőjelezte a hivatalos pártideológia ostoba prüdériáját, vagyis ak­tuális is volt, a Ludas Matyi karikatúrái is megjelenítették, folyamatosan életben tartották. De Tabi ezt az „övön aluli világot” méltatlannak találta az irodalmi humor hagyományaihoz, melyet ő művelt. Többször jelezte, hogy a példaképének tekintett Molnár Ferenc, de Karinthy Frigyes nem élt ezekkel a „nemtelen” eszközökkel. Cél­ját, vagyis hogy megnevettesse az olvasókat és a nézőket, úgy, hogy közben tartóz­kodik a politikai bírálattól, de a szexualitással való viccelődéstől is, a diszkrét identitás-humor művelésével érte el, amikor ezt a politikai és sajtóviszonyok már lehetővé tették. Az, hogy a Vidám Színpadon mennyire bensőséges volt a légkör az ötvenes évek­ben, és estéről estére valami szokatlan történt, ami a többi színházból hiányzott, a párthű kritikusoknak is feltűnt. De minthogy nem voltak hajlandóak elfogadni a zsidó „másság” semmilyen megnyilvánulási formáját, nem találtak rá ideológiai magyará­zatot, és tökéletesen félreismerték a helyzetet. „A Vidám Színpad új műsorában néző szól a nézőhöz a színpad közvetítésével; s a bírálatnak és önbírálatnak szatirikusán mulattató, jó izgalmú, meleg atmoszférája támad a színházban”, állapította meg Hámos György a Szabad Nép 1953 novemberi számában. A magyar humoristák „a sza­tíra tüzével rontanak az emberek tudatában meglévő kapitalista csökevényekre, a bü­rokráciára, a nyárspolgárokra, a lustaságra és a fonákságra, az individualizmusra és az önteltségre. A magyar szatíraírók és humoristák, színészek és díszlettervezők egye­sültek ebben a harcban; szükségességüket és munkájuk sikerét bizonyítja a Ludas Matyi hatalmas példányszáma, a nevetés és a taps Budapest színházainak zsúfolt né­102

Next

/
Thumbnails
Contents