Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 1. szám - Marek Viktor: A Kesztölci Köztársaság
MAREK VIKTOR A Kesztölci Köztársasá POLITIKAI LEGENDAGYÁRTÁS A XX. SZÁZADBAN Egy hétköznapi ember számára országának múltja mindig nagyon távolinak tűnik. Az általában a fővároshoz vagy nagyobb városokhoz köthető események jobb esetben felsorolás szintjén visszaidézhetőek, de nem válnak személyessé. Ha azonban sikerül saját közösségünk történetét megismerni, akkor kialakulhat egy valódi, dicsőséges máz és ráerőltetett túlzott bűntudat nélküli hazaszeretet. Ez a helyi történeti kutatás azonban nem is olyan egyszerű, mint amilyennek első látásra tűnik. Az alábbiakban az 1956-os forradalom egy vidéki legendájának kialakulását és hátterét követjük nyomon, amely jól példázza a kommunista diktatúra későbbi lejárató kampányának működését. Olyan eseményekről lesz szó, amelyek megfosztva valós kontextusuktól, megmosolyogtatónak állítottak be évtizedeken át, de közelebbről megvizsgálva a tényeket, inkább elkeserítők. A témával kapcsolatban eddig csak egy munka született Barsi Szabó Gergely tollából. Ez szinte kizárólag személyes visszaemlékezésekre épít mindenféle valódi háttérkutatás nélkül, és inkább továbbélteti, mint megmagyarázza a Kesztölci Köztársaság legendáját. Ezzel a dolgozattal levéltári adatokra támaszkodva szeretnénk megfelelő helyre tenni a történetben szereplő személyeket és eseményeket. Budapestről Esztergom felé tartva, Leányvár után a Pilis lábánál egy elágazáshoz érkezik az utazó, melynél, ha jobbra fordul, rövidesen egy kis faluban találja magát. Ez Kesztölc. A település az Árpád-kor óta lakott. Feltételezik, hogy a falu feletti Klastrom- pusztán található Esztergomi Boldog Özséb sírja.1 A török háborúk idején a falu elnéptelenedett, majd a XVIII. századtól kezdve szlovákokat telepítettek le itt. A lakók többsége bányász volt, a falu környéki dorogi és csolnoki bányákba jártak dolgozni. Egy ismert legenda szerint 1956-ban a budapesti események után Kesztölcön a falusiak kikiáltották a „Kesztölci Köztársaságot”; az oroszoktól pálinkáért vagy borért (a fizetőeszköz mibenlétében a szájhagyomány nem képvisel egységes álláspontot) tankot is vettek, ami a „Köztársaság”, azaz a falu védelmét szolgálta volna. Az ’56-os forradalom leverése után a helyi „kormány” tagjait szétkergették, a „köztársasági elnök” is hosszú évekig bujkált. Ez a történet nemcsak szóban terjedt, hanem több korabeli újságcikk is foglalkozott a témával. Az első igen korán, 1956. december 18-án a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének lapjában, a Népakaratban} E lapszám harmadik oldalán található a 88
