Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 12. szám - Alexa Károly: Szövegek vendégségben… I.

mégiscsak Nobel-díjas. Örömömre szolgál, mit sem tudva erről az 1977-es „előzményről”, hogy éppen az Életünkben mondhattam el - lesújtó - véleményemet a kitüntetett szövegborzalomról 2005-ben... És mintegy húsz évvel megelőzve a Nobel-díját, Hertha Müller is Életünk-szerző volt 1990-ben.)

Újra találkozva ezekkel a szövegekkel, vagyis inkább a nevekkel a versek fölött, nem állhatom meg, hogy egy manapság mind inkább divatozó „rendszerváltó” vélekedést ne kritizáljak, amely úgy láttatja a pártállami idők kultúráját, mint valami ketrecbe zárt madarat, aki (ami, amely) kétségbeesett vergődésében összezúzza a szárnyait. Vagy örök mesterünket, Arany Jánost idézve, akinek szavait olyan öröm újra meg újra leírni, nos: „Mint a vadnak, mely hálóit / El ugyan nem tépheti, / De magát, míg hánykolódik, / Jobban behömpölygeti.” Szóval, kellő ambícióval, kitartással, ügyességgel, szerencsével, taktikai érzékkel, csoporttudattal és persze kurázsival „elég messzire” el lehetett jutni a tabuk feszegetése során, s ahogy múlt az idő, mind messzebbre, ki lehetett használni azokat a „réseket”, amelyekre a politika nem figyelt eléggé vagy amelyeket marginalizáltnak vélt. És ki lehetett használni alkalmanként (és legalábbis egy ideig) azokat a strukturális helyzeteket, amelyek a hatalmi tagoltság velejárói voltak (megyei tanács, pártközpont, minisztérium, lapkiadó vállalatok stb., stb.). És azt is tapasztalhattuk elégszer - anekdoták sora emlékszik erre -, hogy minél túlbiztosítottabb az ellenőrzés, azaz a cenzúra, annál több a gikszer és a lapszus.

Pete György a minisztériumból érkezett Szombathelyre, állítólag: ideiglenes megbízással, ejtőernyősnek gondolhatták a helybéliek, ahogy sokszor még ma is felbukkan a kollaboráció vádja hajdani szerkesztőségek párttagjaival szemben is. Bár magam is érintett lévén, nem hiszem, hogy ez volna az alkalma valamiféle önmentő retorikai futam rögtönzésének - Pete miatt hoztam a dolgot szóba. Akinek vélhetően sok baja volt a különböző szintű hivatali hatalmakkal utólag, bizonyos közleményeket követően, s az is elképzelhető, hogy egy-egy gyanúsabb szerző csak előzetes egyeztetés után kerülhetett be a lapba, és - ez szintén személyes tapasztalat - ezeknek az „egyeztetéseknek” a tónusa és eredményessége többnyire a „másik oldal” szereplőitől függött. Mert - bizony - két oldal volt: a hatalomé és akik szembekerültek vele, ha párttagkönyvvel, ha anélkül. Szerény megkülönböztető bon mot-m szerint: az egypártrendszeri évtizedekben voltak párttagok és voltak kommunisták - és ez a két halmaz korántsem fedte le egymást.

Némi derűvel említem, hogy első Életünk-közleményem maga is egy emigrá- ciós könyv ismertetése volt, egy Dezső Kosztolányi című - politikailag egyébként ártatlan - angol nyelvű müncheni kiadványé 1985-ben, de azt is tudni vélem, hogy még 1988-ban is igazoló jelentés írására kényszerült Pete szerkesztő úr, közölvén hosszú és meglehetősen „szabados” interjúmat a szintén Münchenben élő Bor- bándi Gyulával, aki történetesen rokonom, s akinek nevét még a szűkebb családi körben is csak suttogva mertük korábban kimondani.

9