Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt

ha nem, akkor igaza: lett. Akinek minden ki nem mondott szava - üzenet, akinek szeme villanása ítél életre vagy halálra írót és művet. Akinek minden igazságtalansága „valahol” a felfoghatatlan Igazság sugárkoszorújába fonódott bele. Aki magáról nem beszél, legfeljebb annyit odavetőleg, hogy „Én vagyok az Isten dühe...” Aki nem hagyta, hogy szeressék, ezért rajongani kellett érte. Halála a mitológiai hősök „kivonulását”, a kiválasztottak végső megigazulását idézi: a világ alkalmatlanná és érdemtelenné vált arra, hogy továbbra is itt éljen. Egy misztikus hatalom, mindennemű felhatalmazás nélkül, hipnotizőr, Dosztojevszkij-alak (a szereplők második vonalából). Látták alkimistának, de olyannak is, akinek „műve” nem más, mint „végzetes pénzhamisítás”.

Életének tartalma - a rajongó szavaktól egyébként meglehetősen tartózkodó - Karinthy szerint: „harc volt, a nemes humanizmus zászlója alatt, barbárok és pogányok ellen, őrtorony egy új népvándorlás, új tatárjárás kapujában.” Az utolsó őrtorony volt, itt „Ázsiához közel”: „ugyanaz, ahonnan a Hunyadiak csatáztak félszázadon át, hogy visszatartsák az áradatot.” Várvédelem - várostrom? Az önmutogató retorika számára mindegy. Emlékezhetünk Ignotus mondataira: „A Nyugat szabadságharca két várat fogott ostromlóra. Az egyik a költészet nemzeti mivoltáról és rendeltetéséről vallott felfogás volt. A másik az irodalom hivatalosságáról vallott.” 1929-et írunk Osvát halálakor, s aligha lehet ma históriai indoklást találni erre a képre, az elfogultságnak erre az „áradatára”.

A két kortárs, akiknek adhatunk véleményére, egyike, aki nem a gyűlölet-imádat beteges kettősségében látta és láttatta ezt az embert, az Hamvas Béla. Maga is Nyugat-szerző, igaz, hogy első dolgozata (Joyce Ulysseséről) egy évvel Osvát halála után jelent meg. Pszichológia és kortörténet bravúros egyeztetése az ő 1933-as szerény méretű emlékező cikke, amit álnéven publikált. Nincs pontja, amit ne tarthatnánk a mi korunkhoz is szóló üzenetnek. Aligha lehet szigorúbban elítélni a Nyugatot közvetlenül megelőző - mélykon- zervatív - irodalmi korszakot, mint Hamvas tette (itt is, máshol is), ezért lehet oly hiteles az ítélete Osvátról. Föllépését magát szintén megkésettnek látja, de bámulattal szedi össze mindazt, amit Osvát (azaz a Nyugat) egyeztetni tudott, mint ugyanazon szellemiség elemeit. S - ha publicisztikus megjegyzésre ragadtatnánk el magunkat - vajon nem tapasztaljuk-e a ma is a világbíró baloldali liberalizmus efféle, semminemű koherenciával nem törődő szellemi eklektikáját? Kiket „olvasztott egybe” - ha a negációban, ha nem - Osvát (és a színre lépő Nyugat) Hamvas szerint? Szocializmust és radikális társadalomelméletet, új művészi formákat és modern filozófiát, „extrém természettudományt” és klasszicizáló filológiát, arisztokráciát és parasztot, naturalista színpadot és „szexuálmonomániát”, kál- vinizmust és „modernista új katolicizmust” és történelmi materializmust. Pontosan látja Osvát „eszközhasználatának” mélyáramait. Azt jelesül, hogy szüksége volt egy olyan művészileg és nemzetpolitikailag hitelesítő erőre - ezek az én szavaim -, aki az áttörést elvégzi. Adyról van szó természetesen, s nem mond-e minden értekezésnél többet ez a mondata Hamvasnak: „Osvát jó vadász volt, s ezt a költőt természetétől fogva arra ítélték, hogy elejtsék”? És: „példátlan presztízse volt és példátlan életellenessége”. A Nyugat apolitikussága ennek az élettagadásnak - ismételhetjük meg - olykor bizony pakfon fedőszövege. „Osvát Ernő szellemiségének inspirációja az életiszony bosszúja...”

S halála után? A lap uralkodó feketesége szürkeségbe enyhült, meg léha tarkabarka- ságba. „Ami megmaradt: erzsébetlipótvárosi Énújságom, kabarésított literatura-flirt-tea és babitsi deszperanto.” És mi más a Trianon előtti magyar tragédia, ha nem az - megint

90