Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 1. szám - Pelle János: Mélységek titka

nevetgéltek, két idősebb asszony a drágaságot szidta. Megütötte a fülét néhány szó, ami elvette a kedvét attól, hogy a többire figyeljen. Nem tudja sem szeretni, sem utálni maga körül az embereket. Vágyaik, félelmeik hidegen hagyják. Hogyan tudna együtt érezni velük, amikor önmagát is jókora távolságból, részvétlenül szemléli? Ügy tűnik, harminc éve pontosan ugyanezeket a pofákat látta, amikor először járt ezen a vonalon. Végzős tanárjelöltként a kötelező tizennyolc órát tanította a városrész gimnáziumában, negyedikes osztályt oktatott a francia nyelv szépségeire. Mi lehet vajon most azzal a miniszoknyás, szőke lánnyal, akinek bár lövése sem volt a subjonc- tifioi, csak azért jelentkezett az órán, hogy kikezdjen vele ? Lehet, hogy itt ül mögötte, és vásárolni indul a Nagycsarnokba. Vagy szélütötten fekszik valahol, egy elfekvő kórházban. De az is lehet, hogy férjhez ment egy őrült afrikai diktátorhoz, és a nép gyűlöletétől övezve, fényűző palotában él.

Leszállt a gyorsvasútról, hagyta, hogy sodorja a tömeg, végül feltegye a villamosra. Megpróbált féltékenységet érezni Mari iránt, de nem volt képes rá. Vajon miért ? Ilyen ostobaságon jár a feje, ahelyett, hogy ráhangolódnia az interjúra, és legalább gondolatban megfogalmazna néhány kérdést. Nem megy. Kilátástalannak tartotta, hogy a hátralévő fél órában, amíg odaér a politikus irodájába, érdeklődést tud csiholni magában a beszélgetéshez. Nem most találkozik vele először. Hajói emlékszik, háromszor is nyilatkozott neki, kétszer kormányon, egyszer ellenzékben, de nem tudja felidézni, hogy miket mondott. Pedig a pofa úgy tesz, mint aki rokonszenvezik vele, annak ellenére, hogy többször is igyekezett sarokba szorítani. Mert az olvasóknak elegük volt a hozzá hasonló politikusok ködösítéséből, mondják ki végre az igazságot, feketén-fehéren... mit is? Hirtelen hányingere támadt. Mélyet nyelt, elmúlt.

Szörnyű alak vagyok, gondolja, viszolygok az egyszerű emberektől, felkavarodik a gyomrom a politikusoktól, a művészféléktől pedig viszket a bőröm. Érthető, hogy engem se képes senki elviselni, s újra és újra egyedül találom magam, a nyaralóban, hogy onnan, az erdő széléről vicsorogjak a világra, mint a vadállat. A válás után landolt a természet lágy ölén, puhán, szinte észrevétlenül. Nem tudja pontosan, mikor romlott el a házassága, mint ahogy azt sem, hogy mit tehetett volna ellene. A feleségével számtalanszor nekirugaszkodtak, hogy megbeszéljék, mi ment tönkre közöttük, de soha nem jutottak dűlőre. Lényegi okok helyett minduntalan leragadtak apróságokon, másnap pedig, már maguk sem tudtak, pontosan miért, pokolba kívánták egymást. Körülötte egymás után bomlottak fel a kapcsolatok, a barátai ugyanígy jártak, mint ő, mégsem tudott erről beszélni velük. Néhány korsó sör és feles után is csak annyit nyögtek ki: „Hagyjuk ezt... A rohadt kurva...szét kellett volna vernem a fejét... én meg hagytam, hogy kivágjon, mint macskát szarni...” Ennél többet nem tudott kihúzni belőlük, aztán eltűntek a szeme elől. Az egyik portás lett, valahol Angliában, a másik meg halálra itta magát egy alföldi tanyán, csak hónapok múlva hallotta, hogy már el is temették. Neki ennél valamivel nyugalmasabb sors jutott, amibe még a válása előtt belekóstolt. Amikor már nem bírta, hogy a felesége minden

83