Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Varga Klára: Múzsakarbantartási alapismeretek II.
Legyen az én mesemondó ruhámra ráhímezve a boldogasszony, úgy ahogy szétterpeszti a két lábát, majdnem guggol, és így a teste alsó része is csupa erő. Sugárzik az arc, a térd, az egész test, az alakzat nyugalmas, védelmező geometriája. Legyenek a ruhán beszélő virágok: rózsa, gyöngyvirág, tulipán, nefelejcs, krizantém is. Legyenek indák, levelek. Legyenek gyümölcsök: szőlő, alma, barack, szilva. Repüljön körbe kismadár, emeljen a magasba királyi sas, intsen bagoly, fusson velem szarvas, védelmezzen nemes ragadozó, adja a békémet kérődző állat. Adja erejét, minden titkát a Medve. Legyen a ruhán kinyitott zöld ablak szívnek, és körülötte a fonat, ami még azt is védi, aki csak látja rajtam. Legyen az ölnél tisztító és védelmező minta, mert a sok benőtt emlék, rosszul eltett gondolat miatt folyton eldugulok ott. Legyen piros és kék hímzés a magasított nyakon a torokkal egyvonalban. A piros lángra lobbant, erőt ad szavaknak, és bátorságot a beszélőnek. A kék hűt, gyógyít, tisztít, békít, lassít, megfontolt szavakra int, engedi, hogy a suttogásnak, a szelíd, halk szónak is legyen ereje, és mindenki meghallja, akit illet. Legyen egy kis virágos, narancsos színű kapucska a gyomor fölött, hogy azon át a szívhez könnyedén emelkedjen a tudat. A ruha fölött a fejtetőt és a kontyot betakaró főkötő tetején csiszolt gyémánt alakban gyöngyházszínű csillagok legyenek hímezve, és a középpontjuk a fejtetőn simuljon ki. Hímezze ki az ezt a ruhát, aki magában meglátta. Mert ez az ő útja. Az ő mesemondó ruhája. 10. Most megint nem tudok másképp közelebb araszolni magamhoz sem, a találkozáshoz sem, csak úgy, ha mesélek. Elő kell vennem azt a mesét, aminek az elejét hét évvel ezelőtt el akartam mondani, de nem mondhattam el, mert nem voltam még mesemondó. A második részét sem mondhattam el, mert a mestermúzsám nem engedte. De most már elmondom, mert minden készen van hozzá. Volt egyszer, hol nem volt, élt a nyugati vidéken a hegyek között egy legény. Fiatal volt még, nem volt neki senkije, apja se, anyja se, csak a világszép nővére, aki felnevelte. Ügyes volt a legény, jó szeme volt, faragott hát egy nap egy szépséges kőszobrot a nővéréről. Olyan gyönyörűséges volt a szobor, hogy mindenki a csodájára járt. Földesurak hajtattak arra négylovas hintón, hogy lássák a híres kőleányt. Meg is vették volna drága pénzen, haza is viszik, hanem a legény és a nővére nem adta oda senkinek, pedig nagyon szegények voltak. Elszegődött szolgálni a leány, amikor már nem volt otthon betevő falat, de a legénynek sem volt maradása, elhagyta a kedves hegyeit, s ment, hogy szolgálatot keressen. Ment, mendegélt, eljutott egészen a király városáig. Ott betért az első fogadóba, hogy megpihenjen. Alig ült az asztalhoz, máris megérkezett a király első embere a kíséretével. Ettek is, ittak is a lovagok, azután énekelni támadt kedvük, de senki nem tudta a katonák közül a nagyúr kedvenc nótáját. Felállt akkor a legény, fölkapaszkodott a kocsmaasztalra, ott énekelt-táncolt. A királyi embernek igen megtetszett. Nyomban gúnyát, lovat adott neki a nagyúr, és már vitte is magával a királyi palotába. Gondolt akkor magában egy hatalmasat a legény. Azt mondta: Ha már én ide elvetődtem, 53
