Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 10. szám - Varga Klára: Múzsakarbantartási alapismeretek II.

pőket, a dobozokat, ilyen lehetett a sztálingrádi csata is: végül csak könyvek és folyóiratok maradtak, meg az utolsó töltények. A ’nem kell’ könyveket dobozokba raktam, akkor is, ha tudtam, holnapután kellhetnek megint. Most nem kellettek, most útban voltak, a jelenlétük nem hagyta szabadon a csatornát. Akkor ki velük.

De nem a könyvek voltak az igazi eldugítók.

Hanem a folyóiratok és az antológiák, és még valami titkos góc.

Tíz év folyóiratait, antológiáit pakoltam tescós szatyrokba. Kihurcoltam mindet a szelektív konténerekbe.

Mert nekem nem szabad részekben gondolkodnom, hanem csak egészben.

Nem verseket, novellákat kell írnom, hanem kötetet.

A részeken hamar megtapad mások bizonytalansága, rossz kedve, lustasága, és ellenem billenti a mérleget.

Amikor könyv és folyóirat már nem hevert a földön, hét év után újra el tudtam menni a ruhásszekrényig, amelyben régi albérlőnk, egy költő holmijai sorakoztak. Hiába kértem, nem vitte el a mai napig. Birtokolta még mindig a rég nem lakott szobát. Ami ruhát fel lehetett akasztani, azt katonás rendben felakasztotta a szekrényben, de aminek nem talált helyet, azt szanaszét hagyta.

A szekrény aljába gyűrt holmik alatt megtaláltam a gócot: három nejlonszatyrot megtömve nedves, berohadt ruhákkal, ágyneműkkel.

Haladéktalanul kiköltöztettem a költőt, a padlásra vittem dobozokba hajtogatva az ép ruhákat, bepakolva rendben könyveket, jegyzeteket, meg egy madárkaszobrot.

A góc után hypóval is, füstölőkkel is kitakarítottam.

A következő napokban kiterjesztettem a takarítást a külső életemre.

Ballagtam Pesten a reggeli fényekben borzongó Bajcsy-Zsilinszky úton, egészen a Deák térig. Az Anker-köz sarkánál megálltam. Megálltam belül magamban is, a saját középpontomban. Azt figyeltem, hol nem jár át rendesen a levegő körülöttem. Minden irányból akadozott az áramlás. Tudtam, hogy végig kell járnom az összes helyet, ahol munkáim adódnak, és mindenhol tiszta helyzetet kell teremtenem.

Nem gondoltam arra, hogy még ez sem lesz elég ahhoz, hogy elkezdődjön az új életem.

Hazamentem, leültem, ahová szoktam, és megkérdeztem, hogy mi kell még.

Az volt a válasz, hogy kérdezzem meg a testemet.

Odamentem a torkomhoz, és megkérdeztem tőle, miért fájdul meg olyan könnyen. Azt mondta, hogy azért, amit nem engedek neki kimondani.

Elmentem akkor az ínyemhez, és megkérdeztem tőle, miért gyullad be olyan könnyen. Azt felelte az ínyem, hogy azért, mert amikor a megtisztított áramlatokat kilélegzem, összetalálkozik a sok piszkos áramlattal, amiket magamba fogadok, mert nem szűröm meg rendesen. Amikor ezek találkoznak, harcolni kezdenek egymással, és megsebesítenek.

Visszamentem a torkomhoz, és kértem, hogy mutassa meg, mit nem hagyok neki mondani.

Akkor eleredtek a könnyeim, és félig elaludtam a sírásban, és egy patak hídja mellett egy öreg ősz szakállas férfit láttam, részegen feküdt a földön, nem kellett senkinek, még a felesé49