Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 10. szám - Varga Klára: Múzsakarbantartási alapismeretek II.

Órák telnek el, lassan, komótosan halad a szertartás, bíbor-narancs fénybe vonja a teret a késő délután, a készülődő alkonyat.

Kiürül a tér. Csend van. Nagy szögletes csönd. Elerednek a könnyeim.

Egyvalaki áll ott még mindig a téren. Egy fiatal férfi, nyírott rövid sötét szakállal, vörös-kék tógában.

3.

Napok óta kerestelek már, hogy hol vagy. Előbb azt láttam, hogy fölemelkedsz egy templom kupolájába, és ott lebegsz velem szemben, és az a vörös-kék tóga van rajtad, ami később a téren is.

Aztán azt láttam, hogy a templom anyaméh alakú alsó része megtelik vízzel, és mi ott úszkálunk mind a ketten a víz alatt, és te mindig pontosan szemben vagy, ami azt jelenti, hogy te vagy a jelen az életemben. Megérett az idő arra, hogy eggyé legyek azzal, aminek a jelentését magadra vetted. Az én sebezhetetlen, mennyei énem voltál azokban a látomásokban.

A mennyei énnel a paradicsomból való kiűzetés óta már nem születik együtt az ember, de egyesülhet vele, ha rátalál.

Amikor megtudtam, hogy egy közeli bisztróban főzöl, csak leszállók a vonatról, és öt perc múlva az asztalodnál ülhetek, rögtön látni akartalak.

Rögtön le akartam takarítani a múlt törmelékeit a találkozással.

Rögtön enni akartam nálad.

Konfit kacsát, fehércsoki mousse-t friss gyümölccsel, a sajtjaidat, amiket, a faludban készítesz. Vagy clafoutis-t, vagy gesztenyés frizzit, de leginkább gombás rizottót, mert amit együtt főztünk, az időtlen volt, és tökéletes, mint a gyöngyház a kagylóban, mint egy menny- asszonyi gyöngyös párta azon a vidéken, ahol valaha éltem. Ügy volt időtlen a rizottó, hogy szólt az idők hatalmas kezdetéről, mert ismerte jól az időt, az évezredeket, ahonnan az itáliai szakácsművészet a mának üzen, és ismerte a jelent, a kicsi konyhát, a zománcos lábast, a bort, tudta, hogy a maradékot, amit nem öntöttél a rizsre, megiszogattuk, mint a cinkosok, mire kész lett az étel. Ismerte a hajnalban szedett gomba szűzies testét, és a sóhaját, ahogy beleharaptunk. És tudta a jövőt is, azt, hogy mi ketten az időtlenségben leszünk együtt újra.

Azt gondoltam, jár nekem, hogy lássalak, azt is gondoltam, mégiscsak az az élet, hogy betérek hozzád, eszem valamit. És nem az, hogy csak magamban mendegélek, hogy csak magamban beszélek veled.

De mégis megkérdeztem, mi mást tettem volna, hogy menjek-e, és hogyan menjek hozzád?

És nem mehettem. Le kellett hogy mondjak rólad egészen, mert elmulasztottam valamit. Mert át kellett még mennem egy tűzön, de nem mehettem át, csak ha minden reményt elvetve lemondok arról, hogy amikor legközelebb leszállók a vonatról Pesten, nálad ebédelek. Ha lemondok az életről, mint lehetséges dimenzióról.

42