Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Sarusi Mihály: Áruló. Áruló! Áruló? "Áruló"
Hát, attól függ. Hallott egy másik diákcsapatról, amely részegen végigordította a szomszéd kisváros főutcáját komcsi- és szovjetellenes jelszavakkal, a felét leültették pár hónapra, igaz, nem évekre, annyira azért nem szaladtak el a szocialista törvényességgel, nem, de az elsőrendűt egy időre leültették, párat fölfüggesztettre ítéltek, a többit csak jól elagyabugyálták. A verés, természetesen, valamennyinek kijárt. Hogy merészeltétek ti, a nagy magyar Zaránd-világ tak- nyos kőikéi a Szovjetuniót gyalázni? Hazánkat, a szocializmust. Az övékét. A mienk meg: szívta a fogát. Jobb esetben. Vagy beállt. O szívta is a fogát, meg be is állt. Tehetett mást ? Mi mást tehettem. Utóbb, amikor megint rászálltak. Tán mert nem volt az ő környezetében besúgó. Ügynökmentes Magyarország-fertály? Nem hogy utcányi, vágyálmaik szerint családnyi sem lehetett volna lehetséges. Munkahelyenként meg legkevesebb egy dukált. A másik hogy az egyiket ellenőrizze. Bár átküldhették a testvérvállalattól, az első vagy a második szomszédból. 1979-ben, amikor elővették a zászlóégetést, hogy ezzel megzsarolva beszervezzék, választhatott: éhen hal családostul, vagy csak belerokkan a kőkemény kétkezi dologba. (Valamivel később a barátja, Matyi is majdnem így járt.) Vagy időnként - legalább a látszat szerint! - ’jelent’ ezeknek. így döntött. Persze, rosszul. Ha akkor tudta volna, hogy végződik ez az egész, a képükbe nevet! De az 1970-es években ki remélt ilyet? Hogy kimenjenek az oroszok, a kommunizmus meg oda kerül, ahol a helye van... Honnan gyanította volna. Tán akkor sem mer nemet mondani. Onnan még kőkemény tíz év. Egy élet. Annak, aki éppen akkor neveli neveletlen gyermekeit. Ad enni azoknak, akik feléje tátják éhes - édes! - kis szájukat, neki tárják ki szeretetre szomjas kis szívüket. Nem jó évtized múltán, amikor már minden eldőlt! Az ő életében. Nem a tiédben, az övében. Matyinak volt igaza. A vallás... menedék. Ezek elől. Azoktól. Tőletek. Lassan vége a temetésnek, és még alig fogott kezet pár emberrel. Pedig szinte mind ismeri. Egyikről-másikról maga is jelentett. Többekről gyanítható volt már akkoriban, hogy mások vannak ráállítva. Az emberre nem bízhattak egy egész várost... A felét sem. Egy utcát tán. Matyi eljátszott azzal a gondolattal: mi lenne, ha utcaregényt írna olyképpen, hogy beleálmodj a-beleképzeli 57 házszámot viselő belsőzarándi szülőutcájába... az akkori zarándi magyar világot? Ezt a mi Közép-Zarándunkat, amelyben ott van az a másik kettő is. Szinte a teljes magyar világ. Zarándtól Zarándig. Mert ő nyomozta ki levéltárban, könyvtárban, a régi öregeket hallgatva, őket faggatva a Körösöktől a Fertőig, meg vissza, honnan is ez a mi Nagy- Zarándunk. Ázsiától fogvást. Na, erről lebeszélte, hagyjuk Ázsiát, elég lesz anélkül is. Úgyis elég gyanús lesz, olybá veszik, tagadja a finnugrászatot, törökös, amitől Isten ments, jönnek az ENSZ-csapatok. Persze, van Ázsiában is Zaránd nevű helység, több mint bizonyos, hogy közünk van egymáshoz, de. Nem elég, ha spionvilágnak képzeled a magad utcáját? Mert, természetesen, ha már lúd, legyen jó kövér és nagy mája: ahány ház, annyi eset az ávóval. A III/III-ról szinte ő sem tudott. Nem részletezték! Öt meg nem érdekelte. Egymás közt ávóról beszéltek. Egymás közt: a barátokkal. „Egymás közt” az ávóval sosem. 32
