Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 10. szám - Sarusi Mihály: Áruló. Áruló! Áruló? "Áruló"

„Porból lettünk, porrá leszünk” - épp erre tért rá az egyik búcsúztató. Tán az írószövetségtől, vagy a tartományi írószakszervezettől, művészeti alapítványtól Budáról, valahonnan erről, a társadalom e magasabb tartományából. A művészvilág, művésztársai nevében szól - a sír előtt a halottasházi ravatalnál.

Előbb ez, aztán az. Nagyon sajnáljuk. Kár érte. Mit szenvedett! Még többet harcolt. Egy szabad Magyarországért. A tollával. Éles szavával. Mert nem csak megírta, amit gondolt, kimondta hangos szóval! Ez lett a veszte. Akkor, a nyolcvanas majd a kilencvenes években. Hogy 1990 után is ész- revéden maradt. Azok, akiket a harcával fölemelt, akiket hatalomhoz juttatott, úgy tettek, mintha mi sem történt volna! Mintha nem neki köszönhetnék... A hozzá hasonlóknak. A tisztségüket. Hogy az egyik polgármester, a másik országgyűlési - a harmadik tartományi - képviselő, intézményvezető, pénzosztó díjgyámja valamelyik jó zsíros központi (vagy helyi) alapítványnak... Jut is, marad is alapon. Matyinak nem jutott. Majdhogynem éhen halt. Abban a rendszerben, amelynek az egyik előharcosa volt. „Élharcosa”! Rajta kívül hol volt itt egy szem ellenzéki? Mondjuk 1975-ben... Mert ő már akkor az volt. Akkor, amikor még ő, a rövidesen „Vári Bélá”-vá tett Németh Bandi is csak fű alatt merte bírálni a komcsikat. Korábban, igaz - életében először részegen, először és utoljára, mert többé véleden sem nyúlt pohár után - elküldte az oroszokat a szibériai anyukájukba. Az ürügy persze a zászlóégetés volt, amihez sok köze nem volt. Gimnazistaként véleden épp azokkal szórakozott, akik részegségükben cigi helyett vörös lobogóra gyújtottak.

Meg is kapta a jutalmát! Fél év! Ennyire ítélték. Ezt elfelejtik a most olyan bátor demokraták? Akik a legszívesebben még most is leköpnék. Itt, legjobb barátja sírjánál.

Ugorjon bele? Kaparja ki a sírból?

Miért nem mondta el neki.

Az első pillanatban. Attól fogva, hogy.

Mi mást tehetett? És tett-e bármi rosszat bárkinek? Ha valaki ezt rábizonyítja, azt mondja, jó, igazatok van. De így.

Aki akkor följelenthette őket, a zászlótaposókat, már elpatkolt. Ijedtében? Nem. O tudta, miféle az ilyen patkány.

1966-ban a bíróságon ő volt a koronatanú, az a takony könyvtáros. A sarki csapszékben - a zászlóégetést követően - ő dűtötte belé a legjobban az italt, aztán kámfort játszott. Meghallotta, amire kíváncsi volt, és már kereket is oldott. Haza más támogatta. Legközelebb a bíróságon látta. Szabadkozott, nagyon sajnálja, de ha egyszer ezt mondta!

A második gyerekükkel akkor volt várandós az asszonykája, amikor - 1979-ben - rászálltak, hogy beszervezzék. Bekényszerítették!

Édes cimbora, Matyi! Ha egy kicsit életrevalóbb lettél volna, Kossuth-díjas vagy. De benyalni, lihegve a sztárokat követni, pártemberré válni, álirodalmat mímelni... nem voltál képes. írni, azt tudtál! Csak ami szent igaz. Szeretni!

Ha fáj valami, ez.

Mert szerette. Ot. Matyi, akit most temetünk, őt, akit egykor ráállítottak.

Hogy nem árulta el?! Nem mert ezzel elé állni.

Hátha. Ha nem derül ki, nem szedi valaki elő, nem akadnak rá a levéltárban, ki tudja meg? Soha senki ember fia. Talán az ő iratait is megsemmisítették. A jelentéseit. Amelyeket egy darabig maga körmök. Aztán gépelt. A végén csak szóban. Hogy legvégül.- Nem én mondtam be nekik az unalmast ?!

Szép temetés. Matyi feleségének a szemében véletlen sincs könny. Volt ideje kisírnia magát. Odamenjen-e a végén, átölelje-e, merje-e arcon csókolni ? Megszorítani a kezét, megsimogatni a vállát ? Ahogy régi barátokhoz illik. Méltó. Kellene. Nem lehet.

28