Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 10. szám - Petrik Béla: Kitörési pontok

3

P E T RI K BÉLA

Kitörési pontok1

A NÉPI-NEMZETI MOZGALOM Ú| UTAKON A NYOLCVANAS ÉVEK MÁSODIK FELÉBEN

Ha a magyarság huszadik századi történelmét tablószerűen kellene valamely új-guineai egyetem diákjainak bemutatnom, alig tucatnyi, földrengésszerű eseményt ragadnék ki. Nem a világháborúkra, a régió vagy Európa sorsát, a világot megrengető gazdasági és politikai válságokra gondolnék, hanem a nemzet belső életét, a politika és társadalom szerkezetét, a kultúráját és identitását meghatározóakra, mint amilyen az 1943-as Szárszói Találkozó, vagy az 1956-os forradalom és szabadságharc néhány napja volt és ebben a sorban a század talán utolsó, mélyről felszakadó kitörésére, a huszonöt évvel ezelőtti Lakiteleki Találkozóra. S ha az időhatárt a nyolcvanas évekbeli népi-nemzeti mozgalomra kellene szűkítenem, ugyanígy tennék, a Bethlen Gábor Alapítvánnyal, az Antológia esttel, az Irószövetségi csatákkal, a felrúgott második monori találkozóval, Nagy Gáspárral és a Tisztatáj és Forrás folyóiratokkal, Csoórival, Kiss Ferenccel, Csurkával és a többiekkel.

A népi-nemzeti mozgalom a hetvenes évek végétől történetének új szakaszát élte. Az MSZMP Politikai Bizottsága által 1986-ban elfogadott harmadik ellenzéki párthatározat ezért úgy gondolom téves diagnózist állított fel, amelyet a liberális, baloldali történetírás, például Csizmadia Ervin monográfiájára vagy Ripp Zoltán rendszerváltozás történetére, ismétel napjainkban. A párthatározat a pártállami vezetést nyugtatva úgy értékelte a belpolitikai helyzetet, hogy lényegében nincs nagy baj, mert a nemzeti radikális ellenzék, bár társadalmi tömegbázisát tekintve a párt hegemón uralmát veszélyeztethetné, de nem rendelkezik szervezetszerű képződménnyel és politikai programmal, nem lépett az illegalitás útjára, tehát impotens. Szemben a demokratikus ellenzékkel, amely rendelkezik programmal, illegális tevékenységet is fejt ki, de társadalmi támogatottsága hiányában tényleges veszélyt nem jelent. A népi-nemzeti mozgalom története azonban e helyzetértékelésnek több ponton ellentmondani látszik.

Az állambiztonsági szervek ugyanakkor az akkor nemzeti ellenzék tagjainak sajnálatára nem a párthatározatokból tájékozódtak, s ők már ekkor pontosan tudták, hogy a népi-nemzeti mozgalom minőségileg túljutott a legfelsőbb pártvezetés által rögzített állapoton. A nyolcvanas évek elejétől az elhárítás figyelmének középpontjába állított népi-nemzeti radikális ellenzékről az állambiztonság már tudta, hogy létrehozta szervezetszerű képződményét, ha nem is pontokba szedetett formában, de jól körülhatárolhatóan megalkotta szellemi-politikai programját, s nap mint nap szembesülhettek azzal, hogy mögötte áll az a társadalmi bázis és támogatottság, amely ugyan nem az illegalitás világában mozgott, de a nyilvánosság egy olyan mezsgyéjén, mely kikerülte a pártállam által jóváhagyott és engedélyezett színtereket, de mégsem mozdult az illegalitás betilthatóságába.

A népi-nemzeti mozgalom szervezetének gondolata, Bakos István ötlete kapcsán, már 1979-ben megfogalmazódott, s bár a Bethlen Gábor Alapítványt csak 1985-ben jegyezték be, a nyolcvanas évek elejétől egy jól meghatározható körben szellemi műhelyként folytatta tevékenységét, koordinálta és szervezte a nemzeti ellenzéket, s a rendszerváltás előtti társadalomban egyedülállóan biztosította egy mozgalom hátországát, talán a lengyelországi pél21