Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Tóth Imre: A lakás
3 TÓTH IMRE A lakás 1994 júliusában, a Shoemaker-Levy üstökös több darabra szakadt, majd becsapódott a Jupiterbe. Ez az esemény - Borgest idézve - csak a kezdete volt egy végtelen változás-sorozatnak. De igazából nem is a kezdete, hanem a folytatása. Annak az évnek a januárjában halt meg apám. Az üstökös sorsáról készült animációs filmet a tévében néztem. Akkoriban jött meg az értesítés, hogy felvettek a főiskolára. De igazából nem is erről akartam beszélni. Ha új lakó költözik egy lakásba, mindent átalakíthat a maga kedvére, teljesen felújíthatja a lakást, de a falak általában akkor is maradnak. így van ez az emberi testtel is, ha még életében új lélek költözik belé. A baj csak akkor van, amikor a régi lakó is bent marad. Emlékszem, talán tíz vagy tizenkét éves lehettem, amikor felbolydult az egész tiszti lakótelep. Minden postaládába bedobtak egy szórólapot. Ez akkoriban még nem volt szokás. A jó minőségű papírra nyomott, színes lapokon egy kérdés állt: „Ki volt előbb?” - aztán kiszálltak a katonai elhárítás emberei, és begyűjtötték az egészet. Ha vissza tudnám pergetni az elmúlt öt évet, minden pillanatával, talán minden más lenne. Például, még élne anyám. Szerény vagyok, nem húsz évet kérek, vagy huszonötöt, csak ötöt. Talán Isten megadja a lehetőséget nekem, ahogy már annyi embernek megadta. Ot évvel ezelőtt, egy vírus megtámadta a lelkem. De annak már vége van, köddé vált. Mármint a vírusnak. Most már másokat fertőz. Az ember kitakarítja a lakást, kiszellőztet, kinyitja a víz- és gázcsapot, felkapcsolja a villanyt. Ahogy a testtel is ezt teszi, ha új lakó költözik belé. A régi megy, az új marad. Megyek a rántott hús illatú vasárnapban, nemsokára dél lesz. A megszokott útvonalon, a parkon át. De ebéd helyett, csak az üres konyha illata vár. Borges azt írja az Alefben: „A Világ- egyetem változhat, de én nem - gondoltam mélabús hiúsággal.” Azt hiszem, én már nem gondolok semmit sem. Szeptember harminc napból áll Emlékszem nagyanyám házában a szentképekre. Jézust, és a különböző szenteket ábrázoló képek aranyozott keretben függtek a fehér falon. Még a tömjén illatát is éreztem orromban, pedig engem nem túl gyakran vittek el templomba, mondhatnám, szinte soha. Ezt csak nagyanyám tette meg néha, titokban, amikor nálunk lakott. Apám ugyanis állami alkalmazásban állt, és az állam nem nézte jó szemmel a vallásgyakorló alkalmazottait. Ráadásul olyan kitüntetéssel rendelkezett, amelyről még az iskolában sem volt szabad beszélni, legfeljebb a személyi lapomra írták be titokban, úgy, hogy a többiek ne lássák. Akkoriban ugyanis a gyermekeket is szigorúan nyilvántartották, és feljegyezték, hogy a szüleik milyen származásúak. Az én szüleim tökéletesen megfeleltek az elvárásoknak, és a jövőm biztosítottnak látszott, az általános iskolától kezdődően, a gimnáziumon keresztül az egyetemi felvételiig. A mindenható Párt őrködött az emberek békéje, és nyugalma felett. Az iskolában szigorúan ateista nevelésben részesültünk, hogy majdan, megbízható állampolgárai legyünk az új rendnek. És a szentké17
