Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 9. szám - Borbély László: Bilincstörők

fogadható magyarázat azóta sincs. Se a feleségem, se a fiam nem szokott meglátogatni. Tavaly december huszonharmadikán láttam őket utoljára, levelet február 26-án kaptam utoljára a feleségemtől, azóta semmi. Pár alkalommal próbáltam Ágit hívni, utoljára a huszonnegyedik házassági évfordulónkon, ami március 4-én van. „Hagyjál minket békén, te suttyó!”, mondta a fiam és letette a kagylót.

Péter nyáron lesz húsz éves. Nyolc évi házasság után született, mert a feleségemnek különböző okok miatt nehezen lehetett gyereke, mindenféle kezelésekre kellett járnia. A fiamnak körkörösen ki volt nyalva a feneke, mindent megkapott, amit csak akart. Nagyot csalódtam benne. Az ő elvesztése talán még jobban fáj, mint az, hogy a feleségem nem kíváncsi rám. Eszem ágában sincs felmenteni magamat, de ha figyelembe vesszük, hogy miért követtem el a bűncselekményt, akkor úgy érzem, hogy nagyon igazságtalanok velem szemben mindketten. Péter nem kisgyerek már, felnőtt módon képes gondolkodni. Az első pillanattól, ahogy megszületett mindent közösen csináltunk, közösek voltak a cselekedeteink, a bevásárlástól kezdve a legkomolyabb döntésekig, hogy mit vegyünk, miért vegyünk, mindenbe belevontuk a gyereket és megkapott mindent, nemcsak anyagilag, hanem szeretetben és gondviselésben is. A feleségem otthon volt vele három évig gyesen, mire iskolába ment, már tudott írni, olvasni, számolni. Olyan szinten foglalkoztunk vele, ahogy a társai közül senkivel sem törődtek a szülei. Az általános iskolában elsőként neki volt mobiltelefonja alsó tagozatban, de nem azért, hogy felvágjon vele, hanem azért, mert megbeszéltük, hogy naponta milyen időpontban fogjuk hívni, akkor bekapcsolja és beszélünk, röviden szót váltunk, hogy minden rendben van-e. Nyolcadik után rangos gimnáziumba írattuk be, most meg első éves hallgató az Államigazgatási Főiskolán.

Ági a fiammal együtt otthagyta a lakást és elköltözött albérletbe egy másik kerületbe, ahol állást kapott. Nem tudok róla, hogy beadta volna-e a válókeresetet. Én nem akarok elválni, én még most is imádom a feleségemet. „Anyánk”, a főhadnagy asszony tegnapelőtt behívott magához az irodájába és azt mondta, hogy van egy olyan társadalmi program, amely arra irányul, hogy a börtönbüntetés ideje alatt szétesett családokat újra összeboronálják. Valami latin nevű dolog. Felírtam, minden reggel megpróbálom bevésni az agyamba, de mindig elfelejtem. Ötvenkettő éves leszek ezen a nyáron. Nehezen tanulom már meg az új dolgokat. Meg fogják keresni a feleségemet, ilyen szociológusfélék vagy kicsodák, és majd kitöltenek kérdőíveket, hogy el tudják kezdeni kezelni a problémát. Szerintem az lenne a legjobb, ha találkozni tudnék Ágival, de arra ugyebár senkit sem lehet kényszeríteni, hogy meglátogasson, ha önszántából nem akar bejönni, én meg be vagyok ide zárva. Szóval biztatnak mindenfélével, azt mondják, ne adjam fel.

A lelkész úr is támogat, mert újabban istentiszteletre is járok. Rám fér az is. Odahaza gyerekkoromban az Isten szót csak trágár összefüggésben hallottam, általában egy-egy cifra káromkodás velejárójaként. Apám akkora kommunista volt, hogy Lenin Gyümölcsoltó Boldogasszony hozzá képest, de mondhatnám Sztálint is, aki ugyebár, mint tudjuk, postarablóként kezdte, csak némiképpen sikeresebb volt nálam. Apám még munkásőrként is szolgált, úgyhogy templomba csak akkor ment volna, ha pa95