Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - Borbély László: Bilincstörők
tam, hogy már minden előre el van döntve, és ennek az önkormányzati képviselőnek a sógora a befutó. A „haveri kutya” cége tavasszal kezdte meg működését, eleinte kínosan ügyeltek arra, nehogy szabálytalanul történjen bármi is, de aztán elterjedt, hogy a parkolóőreik saját zsebre dolgoznak. Előfordult, hogy némi jatt ellenében valaki egész nap parkolt a főtéren és még parkolócédula sem volt a szélvédője mögött, ebben a buliban benne voltak az irodaházak portásai meg a rendészei is, akik telefonon diktálták be a parkolóőröknek a rendszámokat. Ezt nem akartam elhinni, megkértem a feleségemet, Ágit, hogy álljon meg a kocsinkkal bárhol a fizető övezetben, és fizesse le az egyik portást, akiről tudtam, hogy az ő emberük. Féltett, hogy bajom lesz belőle, de bennem dolgozott az igazságérzetem, eldöntöttem, hogy lebuktatom őket, azzal azonban nem számoltam, hogy a polgármester is tud mindenről, csak az érdekei úgy kívánják meg, hogy ne tegyen a visszaélések ellen semmit se. Ősszel úgy rúgtak ki, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, a határozatlan idejű szerződésemet előbb határozott idejűre változtatták meg, ilyenkor újra van három hónap próbaidő, és mielőtt az lejárna, simán megszabadulhatnak a munkavállalótól, az se baj, ha nincs közös megegyezés. Ez így szokás mifelénk, tudom, mert korábban a feleségemmel is ezt csinálták a cégnél, ahol két műszakban dolgozott. Mind a ketten az utcára kerültünk. Negyven év fölött az ember már nagyon nehezen tud elhelyezkedni. A munkaügyi központ általában arra jó, hogy folyósítja a segélyt, utána fordulhat az ember még az önkormányzathoz, jó, tudom, hogy beiratkozhat mindenféle átképző tanfolyamra, de azokkal sem megy sokra, mert ha netalán elvégzi mindegyiket, ugyanúgy nem tud elhelyezkedni, mint előtte, az átképzések meg a tréningek azoknak érik meg, akik ilyesmiket szerveznek és tartanak, megtanítják az embert, hogyan írjon önéletrajzot, meg ilyesmi, csak arról feledkeznek meg, hogy azt az önéletrajzot már a második sornál sem olvassák tovább, neve ez és ez, született ekkor és ekkor... Ha valaki negyven éves elmúlt, azt bele kell lőni a Dunába, mondta egy pali, aki mögöttem várakozott a sorszámra, igazat mondott. Majdnem szereztem diplomát, jártam az Államigazgatási Főiskolára még anno. Csak elszúrtam az életemet azzal, hogy az utolsó évben kicsit összekülönböztem a szüleimmel és azért is megnősülök címszó alatt elvettem feleségül Ágit, akivel nem sokkal korábban ismerkedtem meg egy főiskolai bulin. Ezt a szüleim nagyon nem nézték jó szemmel, különösképpen az apám, mert az anyám mindig is engedékenyebb volt. Esküvő után behívtak katonának, a főiskolának meg lőttek. Szóval a munkaügyi központban még azt sem mondhattam, hogy diplomás álláskereső vagyok. Hadd ne mondjam, miféle alakok között álldogáltam én sorban reggelente a hivatal előtt. Hiába mentünk páran oda már jóval nyitás előtt, mikor kinyitották az ajtót, az erőszakosak hátulról előre törtek, nincs az az ember, aki igazságot tett volna közöttünk, mindenkit félrelökve rontottak be az ügyfélszolgálati pulthoz sorszámért. Eleinte megalázónak tűnt ez a procedúra, ha ma visszagondolok rá, nevetnem kell. Kínomban. A munkahelykeresés úgy zajlott, hogy elmentem olyan munkahelyekre, mint a parkolóőrség, vagy elmentem a közterület-fenntartó vállalathoz, ahol, azt hittem, elég jók a kapcsolataim, a korábbi munkámból fakadóan. Megpróbáltam munkát keresni, valahogy fenntartani magunkat. Szóltam én mindenkinek, akinek csak lehetett. 89
