Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 9. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt II.

maga 243-ával még visszafogott szereplőnek látszik, noha - sejteti hallgatásával az utókor - írói rangja alapján ez kevéssé indokolt. Az aránytalanság akkor igazán feltűnő, ha rögzítjük, hogy Tormay Cécil(e) szerzőként egyszer sem fordul elő Fenyő, Hatvani és Osvát, majd Babits (és Móricz) lapjában (a világháború, azaz fokozottabb politikai szerepvállalása előtt sem), ellentétben Babits nejével, aki éveken át volt „vezető” szerző.

És még egy apróság. Egy harmadik néven is szerepel: Madame de Tormay-ként. 1936-ban a Népszövetség Szellemi Együttműködés és Humanista Kongresszus Bizottságának budapesti ülésére Pékár mellett magyar íróként csak ő kapott meghívást, gondolom ő sem íróként, hanem a Népszövetség „környékén” működő magyar értelmiségi politikusként. Mindenesetre ezt a tényt - korunk szép szavával élve - „kirekesztésként” értelmezi a Nyugat egyik gyanúsan névtelen levelezője. (Zárójeles kitérő ugyan, de a korszak mentalitását jellemző adalékot említhetünk e lapokról egy másik levelezőtől, aki megírja, hogy Horthy „előkelő rendjellel” tüntette ki Olivec- ronát, mert „egy merész operációval megmentette egy kitűnő magyar író, Karinthy Frigyes életét”. Állami antiszemitizmus ? Horthy-fasizmus ?)

Érdemben négy-ötször ha írnak a Nyugatban Tormay Cécile-ről. Ebből három cikk rövid könyvismertetés. Főbb műveiről nincs szó, de említést érdemel az első utalás, Lesznay Anna dolgozatocskája 1911-ből, amelyben az Emberek a kövek közt című regényt „mélyen asszonyi könyvnek” nevezve, fenntartásait sem elhallgatva, abban a tónusban ír a műről, ahogy a „magunk közöttiekről” szokás, és valóban ez a „karszti” regény igencsak odaillik a századelő szecessziós-verista darabjai közé. Móricz húsz évvel később egyenesen remeklésnek nevezi a Kis magyar legendárium fordítását.

Felsorolásokban olykor leírják a nevét, nem egyszer piszkálgatva, odavetőleg elmarasztalva (de az okokat soha ki nem fejtve), mint pl. Király György 1921-ben a forradalmakról szóló irodalmi beszámolók között tallózva valamelyik szöveget így jellemzi: a modora hasonló a „gyűlölködő, szitkozódó hang, mint amely a magyar írónő könyvét oly élvezhetetlenné teszi.”

Lassan egy évszázad után visszanézve és a legújabb tapasztalatok birtokában aligha lehet túlzó a megállapítás, hogy a Nyugat „programosan apolitikus” liberálisai a vitázó méltánylás helyett inkább a kirekesztő elhallgatás eszközeivel éltek a nekik nem tetsző irányokkal, személyekkel és művekkel szemben. De mégsem olyan gáládul, mint azok, akik ma a folyóirat szellemi követőinek mondják magukat. Két példát arra, hogy ama régi megosztott kultúrában a valódi polgári szellem még hírt tudott adni magáról. Ehhez persze személyiségek kellettek. Voltak is: Szerb Antal és Schöpf- llin Aladár.

Szerb Antal nekrológja nem az elhunyt ellenfelet dicséri szokványos semmitmon- dással, hanem az írót méltatja, némely ponton máig is érvényes észleletekkel. Pl. ő mondja ki — ma is idézik -, hogy Tormay Cécile „nyugatos” volt a Nyugat-mozgalomtól függetlenül, megállapítja, hogy a patrícius világ mint irodalmi élmény unikális jelenség nála, hogy „sokoldalú és megértő” és írt kis novella remekműveket is. 1918 utáni politikai tevékenységét két jelzővel intézi el: „aktív és energikus”.

71