Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - Kulin Ferenc: Baudelaire-problémák és a magyar lírai modernség néhány kérdése
resztény (a nyugati) kultúrától, csupán azt, hogy viszonylag kései fejleménye annak. Mint ahogyan kései fejlemény a ’meditáció’ alanyának: az önmagát az istennel szemben is tételező - kérdező, panaszkodó, egyezkedő, lázadó - autonóm individuum megjelenése is. A bibliai mítoszokban az ős bűn nem véletlenül kapcsolódik a teremtés titkaiba való bepillantásnak: a tudás fája birtokbavételének, a természeti erők ésszerű kiaknázásának, a ráció mindenhatóságába vetett hitnek, azaz azoknak az emberi képességeknek az istenítéséhez, amelyeket a legpontosabban a cogitare és a meditare szavak fejeznek ki. Nemcsak Éva elcsábulásának, hanem Káin és leszármazottai sorsának (a technikai civilizáció kezdeteinek!) az elbeszélése is ezt a vallási meggyőződést fejezi ki. Sem a Biblia, sem a kereszténység története nem engedi meg ugyanakkor ezeknek a mítoszoknak a fundamentalista értelmezését. Végső értelmük szerint nemcsak hogy nincs statikus antagonizmus a titkot tudni akaró, a gondolkodó, a szemlélődő és a ráció törvényét követni akaró ember és a Mindenható akarata között, éppen ellenkezőleg: a bűn kiiktathatatlanságának és a megváltás örök lehetőségének dinamikus feszültségében zajlik a teremtés - az ember teremtésének - aktusa. S e teremtés/te- remtődés folyamatában az autonóm ember nem az ész és a hit, nem önmaga és az Isten közötti választás, nem a vagy-vagy egzisztenciális és morális kényszerével, hanem az értelmesen hinni, és az Istenben önmagára találni, tehát az is-is egyidejűleg emberfeletti és nagyon emberi kihívásával áll szemben. A zsidó-keresztény vallási kultúra nagy fordulópontjainál mindenütt ennek a kihívásnak a tudatosulásával találkozunk. Az Ószövetségben ezt a fordulatot jelzi Jób könyve, ezt a zsoltárok könyve, az Újszövetségben Pál apostol ’racionális’ evangélium-értelmezése, a keresztény Európa századaiban pedig erről szól Szent Ágoston tanúságtétele, Luther és Kálvin reformációja, s a felvilágosodás észkultuszával szakító Kant filozófiája. A XIX. század szellemtörténetének eseményei ebbe a sorba tartoznak. Természetesen nincs filológiailag levezethető kapcsolat a meditativ attitűd vallástörténeti előzményei (esetei) és a XIX. század közepének irodalomtörténeti fejleményei között, ’csupán’ szerkezeti és funkcionális megfeleléseik indokolják, hogy párhuzamba állítsuk őket egymással. Valamennyi ’klasszikus’ példa azt illusztrálja, hogy olyan kívülről (történelmi folyamatok által) kijelölt, de belülről (a kreatív individuum által) kiépített szubjektumpozícióról és azt rögzítő létélményről van szó, amelyben egyszerre érzékelhető az Én külső (társadalmi) és belső (pszichológiai, sze- mélyiségtani) rendjének, konzisztenciájának fenyegetettsége, s amelyben ugyanakkor elevenen és egyidejűleg hatnak egy folytonosan reformálódó vallási kultúra érték-kínálatai s a homo religious spirituális szükségletei. Igaz, a két pólus termékeny kölcsönhatásának ’tárgyi’ feltételei adva voltak a romantikában is, az „objektum és a szubjektum szétválaszthatatlan egységének” világ- és önpusztító illúziója azonban súlyos - a nyugati kultúra mindmáig legsúlyosabb - kríziséhez vezetett. Miután a világ felbomlott rendje egyszer, s mindenkorra rekonstruálhatatlanná vált, egyetlen még menthető érték maradt: az individuum integritása. A romantika fősodrának 60
