Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 9. szám - Kulin Ferenc: Baudelaire-problémák és a magyar lírai modernség néhány kérdése

atalabb Baudelaire politikai eszmélkedésének már az első impulzusai végletesen ellentétes irányban fejtik ki hatásukat. A nagyszalontai költő közügyek iránti érdeklődésének irányát és érzelmi kötődését az a szellemi légkör határozza meg, amelyet Széchenyi teremtett az 1830-ban publikált Hitelével, s ennek a műnek a cselekvés értelmét igazoló filozófiája és optimista ethosza - közvetve vagy közvetlenül - egész életművére rányomja bélyegét. Baudelaire művészalkatát olyan történelmi esemény mélyre és messzire ható következményei formálják, amelyet történetesen szintén az 1830-as évszám jelöl. A júliusi forradalom kudarcának traumatikus hatása egyfelől tovább érleli a szociális érdekű erőszak-ideológiákat, másfelől a politikai közöny és apátia érveit, s a kezdetben mindkét alternatívát felvillantó baudelaire-i líra egyre eltökéltebben ez utóbbi habitus számára kínálkozó esztétikai lehetőségeket aknázza ki. Aranynak Petőfihez, Baudelaire-nek Pierre Dupont-hoz, s főként Victor Hugóhoz fűződő viszonya bizonyítja, hogy mindketten érzékelik a sajátjuktól különböző személyiségtípusok gravitációját, s nem egyszer át is engedik magukat azok vonzásának, ám a két művész pályájának alakulása végül is csak annyiban mutat hasonlóságot, hogy mindkettőjük nagy sors- és pályafordulóin az első, az 1830-hoz köthető impulzusok dinamikája erősödik fel. Amiként Baudelaire történelem-undorát az 1848-as franciaországi események mélyítik el,

Aranynak is 1848/49 tanulságára van szüksége ahhoz, hogy véglegesen és egyértelműen azonosuljon Széchenyi politikai (nemzetpolitikai!) programjával.

Baudelaire nézőpontjából - miként láttuk - az 1848-as forradalmakat a „bosszú- szomj” robbantotta ki, „a rombolás természetes öröme” hatotta át, azaz az ember gonosz hajlamait szabadította fel, s ezért szükségképpen vezettek előbb az erőszak eszkalációjához, majd a győztes terror diktatúrájához, (ld. Bánk nagymonológját az I. felvonás végén!)

Arany szemében a forradalom egy hosszú, konfliktusos, de békés, termékeny társadalmi-politikai erjedés vértelen végkifejlete volt, amelynek vívmányait csak a ’kü- lerőszak’ volt képes elsodorni. A vereség, a kudarc ténye mindkét történelem-élményben főszerepet játszik, ám ennek következményét: a szubjektumnak a politikum szférájából való kirekesztettségét a francia költő a művész ontológiai státusaként’, a hivatásának megfelelő létállapotként, a magyar lírikus kényszerű sorsmozzanatként, efemer élethelyzetként fogja fel.

A forradalmak utáni ’kívülálló’ szubjektumpozíciója Baudelaire-t is, Aranyt is arra készteti, hogy meditativ attitűddel közelítsen költészete tárgyaihoz, de attitűdjük rokonsága ismét csak a ’modern’-en belüli alternatívák lehetőségére figyelmeztet. Miután a meditativ attitűd felerősödésében látom a romantika utáni modernség egyik fontos tünetét, nem kerülhető meg az igen gazdag jelentéstartalmú fogalom megközelítőleg pontos értelmezése.

57