Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 9. szám - Kulin Ferenc: Baudelaire-problémák és a magyar lírai modernség néhány kérdése

hatalmi agresszió egy olyan kollektív teljesítmény ellen irányult, amely a politika mögötti dimenziókban: az életvilág mikrostruktúráiban, a tudati-pszichikai tartalmakban nem volt megsemmisíthető. Nemcsak az emlékezete őrződött meg, hanem tudat- és mentalitástörténeti hatása is eleven maradt annak, hogy a magyar politikai és kulturális életben a forradalmat megelőző negyed század során lezajlott az a folyamat, amely a modernség ember- és közösségeszményét eloldotta rendies-feudális talapzatáról, s annak legmélyebb tartalmát - a szabadság, az autonómia, a szuverenitás és az identitás eszméit - összhangba hozta az újkori demokrácia elvi követelményeivel. Ha a magyar elit és a Habsburg-dinasztia korábbi konfliktusairól elmondható is, hogy azokban a modernizáció -felvilágosult uralkodók által képviselt - egyetemes értékei szenvedtek csorbát a magyar birtokos nemesség önzése és provincializmusa miatt, 1848-ban szerepcsere történt a főhatalomért rivalizálók viszonyában. S hogy ez megtörténhetett, abban - a magyar arisztokrata és köznemesi értelmiség történelmi teljesítménye mellett - döntő szerepe volt a jogi, a morális és politikai eszmék tradicionális tartalmai megújulásának. Annak a kulturális paradigmaváltásnak, melynek legfőbb indikátora a magyar irodalom volt, s melynek irányát és programját - Petőfi társaságában - éppen Arany ’dolgozta ki’.

Amikor tehát a költői világképek konkrét történelmi hátteréről beszélünk, azokon nem az alkotás-lélektani érdekű életrajzi epizódokat, hanem a nyugat-, illetőleg a kelet-közép-európai modernizáció társadalmi és politikai szegmenseinek eltérő tipológiai sajátosságait értjük. Nem az a lényeges különbség közöttük, hogy az előbbiben győznek, az utóbbiban elbuknak a modernizációs törekvések, hanem hogy a két régió a modernitás egyetemes projektjének más-más alternatíváját érleli A nyugati modellben a materiális és a spirituális (a politikai és a kulturális) értékek radikális elkülönülése megy végbe, a ’keletiben’ (a magyarban) a reformkor örökségeként továbbélő nemzeti eszme - ha csak virtuálisan is - a két értékszféra közötti kohéziós erőként működik tovább. Az egyikben - lásd Baudelaire líráját! - a ’nemzet’ tematikus mozzanatként sincs jelen, a másikban - legyen ezúttal is Arany a példa -, ha változó modalitásban is: újra és újra felerősödő motívum marad. Baudelaire visszafordíthatatlannak látja a modernségben elszabaduló dehumanizáló tendenciákat, Arany - noha éppoly tisztán látja azokat -, hiszi, hogy a nemzeti közösségben rejlő potenciális erők a történelmi világ emberi minőségének garanciáját jelentik. Lássuk közelebbről: milyen tapasztalatokra és prognózisokra, illetőleg milyen történetszemléleti örökségre támaszkodik a kétféle világkép.

Kezdjük Baudelaire-rel, aki - az 1850-es évek közepe táján - a Röppentyűk című prózai művében az alábbi kor-diagnózist fogalmazta meg:

„Nem azt állítom, hogy a világ a dél-amerikai államok nevetséges zűrzavarába és végszükségébe fog zülleni - hogy utóbb még visszahanyatlunk a vadság állapotába, és civilizációnk fő bűntette romjain kóborolva fogjuk puskával a kezünkben a táplálékunkat megkeresni. Nem; - mert ez a sors, ezek a kalandok még föltételeznének bizonyos életenergiát, az őskor visszhangjaként. Mint a kérlelhetetlen erkölcsi törvények új példái és új áldozatai, azzal veszünk el, amiről azt hittük, hogy életünket gya52