Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - Kulin Ferenc: Baudelaire-problémák és a magyar lírai modernség néhány kérdése
tam a titokzatos élmény fölött, mindjárt rájöttem a nyitjára. Úgy éreztem, hogy ez a muzsika az enyém... A nagyságot fejezi ki, és valami nagy dologra ösztönöz. Az On műveiben felfedeztem a természet nagyszerű hangjainak ünnepi pompáját és a nagy emberi szenvedély ünnepélyességét. Valamilyen lelki műtéten mentem keresztül, valamiféle kinyilatkoztatásban volt részem (legalábbis így éreztem). Olyan ellenállhatatlan és olyan megrázó gyönyör volt ez, hogy azóta is egyfolytában csak erre vágyom.”16 Igaz, ehhez a rajongó attitűdhöz képest markánsan különbözik a Victor Hugót méltató érvelés logikája, de arról sem állítható, hogy a formastruktúrában rejlő absztrakció vagy a ’költészet’ nyelvtani aspektusa’ által okozott esztétikai élvezet igazolására szolgálna. Ezt írja Hugóról: „főként az utolsó években került a szertelenből és a végtelenből áradó metafizikus hatások alá: Oidipos kíváncsisága ez, akit számtalan szfinx gyötör. De ki nem emlékszik Hz álmodozás lejtőjére., amely sokkal régebbi műve ? Legutóbbi írásainak jó része törvényszerű és páratlan méretű fejlődését mutatja ama képességének, amely e mámorító vers születésénél bábáskodott. Azt mondhatnánk, a kérdezés parancsa azóta sűrűbben jelenik meg az álmodozó költő előtt, s most már kérdésekkel terhesnek látja a természet minden megnyilatkozását. Hogyan is szülte meg a kettősséget egy atya, s hogyan változott végül a számok számlálhatatlan népességévé?”17 Ismételjük meg: Baudelaire „páratlan méretű fejlődést” lát költőtársa „ama képességében”, amely a „kérdezésparancsává' engedelmeskedik. A romantika meghaladásának talán legfontosabb követelményéről van itt szó: a szubjektum léthez való viszonyának ama irányváltásáról, amely a művészi magatartás kérdező, meditativ/kontemplativ attitűdjében érhető tetten. Ennek a változásnak az értelmezését a későbbiekre halasztva, elég, ha most csak annyit jegyzünk meg: a kérdezés parancsát követő költő dicséretének végképp nincs köze az absztrakciót és a nyelvtani aspektust kitüntető művészetfelfogáshoz. Baudelaire esztétikai nézetei nemcsak olyankor ütköztethetők a formalista művészetfelfogással, amikor kortársai műveiről fejti ki a véleményét. A szépségről, a költészetről teoretikus igénnyel megfogalmazott gondolatai is gyakran szembe mennek’ a fart pour Fart elveivel. „Megtaláltam a Szépség meghatározását - az én Szépségemét. Valami izzó és szomorú dolog ez, valami kissé tétova dolog ez, teret hagy a föltételezésnek. (...) egy női fej, akarom mondani olyan fő, mely egyszerre ábrándoztat - de zavaros módon - gyönyörről is, szomorúságról is; egy fő, amelyben van valami melankólia, valami fáradtság, sőt bizonyos csömör is - vagy mindennek az ellenkezője, vagyis valami hév, bizonyos élvvágy, egyfajta visszafojtott keserűséggel párosulva, mely mintha valamiféle ínségből vagy kétségbeesésből származnék. A titokzatosság, a bánat is jellemvonásai a Szépnek.”18 „A költészet elve tehát, szigorúan és egyszerűen véve, az ember törekvése egy felsőbbrendű szépség felé; ez az elv a lélek lelkesedésében és izgalmában nyilatkozik 45
