Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - Kulin Ferenc: Baudelaire-problémák és a magyar lírai modernség néhány kérdése
és a kiábrándulásnak ad kifejezést../../ A Fleurs de mai /.../ örök életű könyv”. (Ko- rompay, uo.: 109.) A legújabb Baudelaire-kép nem helyezhető el azon az ízléstörténeti paradigmán belül, amelynek pólusai a kategorikus tagadás és a feltételek nélküli rajongás attitűdjével jellemezhetők. Senki nem vitatja Németh G. Béla megállapítását, mely szerint a baudelaire-i életmű „a korszak nyugat-európai lírája gócának” tekinthető4, csak éppen az válik kérdésessé, melyik korszakról van is szó!5 ’Persze nem évszámok képezik vita tárgyát, hanem egy XIX. századi művészi teljesítménynek a XXI. század egyik posztmodern irányzata felől bemérhető fejlődés- történeti helye. Eisemann György szerint „az újabb hazai Baudelaire-elemzések a magyar utómodernséggel, Szabó Lőrinc lírájával, s nem pedig a szimbolizmussal együttolvasva domborítják ki A romlás virágainak bizonyos komparatisztikai kötődéseit.”6 Azt jelenti ez, hogy „Baudelaire lírája (pl. Rimbaud radikálisan dekonstruk- tív szubjektumfelfogásához vagy a Mallarmé-lírának a szavakat önreferens jelként alkalmazó eljárásához képest) /.../ az előző korszakhoz tűnhet közelebbinek.”7 Azaz: a „dekonstruktív szubjektumfelfogás” és „a szavakat önreferens jelként alkalmazó eljárás” megléte vagy hiánya dönti el, hogy mi tűnhet hozzánk, a mi korunkhoz, s mi egy „előző korszakhoz” „közelebbinek”. Kérdés: vajon a romantika bomlástüneteit valóban aszerint kell-e szelektálnunk, hogy előre mutatnak-e a posztmodern felé, avagy visszaminősíthetők a romantikus kategóriájába. Vajon nem lehetséges-e, hogy a romantikus és a modern, a régi és az új kétosztatú fejlődésíve helyett a modernségnek egy bonyolultabb képletén belül kell-e elhelyeznünk magát a romantikát is, s hogy Baudelaire költészete éppoly távol kerül - csak más irányban!- romantikus előzményeitől, mint századvégi pályatársaié? Nem törvényszerű-e, hogy messzebbről visszatekintve az bizonyul a modernség leginkább időtálló tendenciájának, amelyik a romantikát megelőző korszakhoz is kötődik?8 És még tovább menve: mi szólhat az ellen, hogy Baudelaire költészetének és értekező prózájának modern konzervativizmusát éppoly létjogosult, s talán életképesebb alternatívának tekintsük a posztmodernen belül, mint a „dekonstruktív szubjektum-felfogást” és bármilyen divatos nyelvfilozófiai álláspontot? Igaz, a szakma’” ma már túl van rajta, mégsem mondható, hogy nyoma sem lenne annak az irodalomtörténeti korszakolásnak, amely Baudelaire-t - az életműve egészére egyáltalán nem jellemző Kapcsolatok című verse alapján - iskolai tankönyveinkben a modernség első posztromantikus irányzata, a szimbolizmus „szülőatyjává” minősítette. Bonyolultabb problémákat vet fel Baudelaire posztmodern interpretációja. A re- kanonizációnak elvileg kétféle módszere lehetséges: az egyik az áthelyezés’, a másik az átértelmezés. Az elsőt. Eisemann György fentebb idézett - az életmű egészét érintő- kategorikus ítélete illusztrálja, a másodikra legyen a példa Roman Jacobson híres (iskolateremtő) elemzése a Negyedik Spleen c. költeményről.9 Az orosz irodalomtudós az alábbi mottót választotta elemzése elé: „A nyelvtan is, a száraz nyelvtan is valamiféle lélekidéző varázslattá válik; a szavak 42
