Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 8. szám - Gróh Gáspár: Miért nem hallgatott Liszt Ferenc autentikus parasztzenét?

ugyanúgy elfogadta a maga világa szerint értelmezett kultúrán belül nemzetinek tekintett zenét magyarnak, ahogyan Chopin ezt lengyel viszonylatban tette. Az ő gyakorlatának természetes elfogadása világosan látszik abból, ahogyan Liszt Chopin könyvében a polonézekről, mazurkákról, a krakoviakról ír.

Ebben azonban Chopin géniuszához mérhető hatása van Carolyne Sayn-Witt- genstein varázsának: a lengyel származású hercegné által bemutatott világ megismerése olyan élményt jelentett Liszt számára, aminek nyomán világosan megfogalmazta a Chopin zenéje által sugallt programot. „Kevés azon zeneszerzők száma, kiknek korszakot alkotó művei kívül állnának az olasz és német zene közt megállapított osztályozáson, ámde valószínű, hogy ama rendkívüli fejlődés folytán, melyre századunkban a zene hivatva látszik, (...) valószínű, hogy századunkban oly szerzők fognak előtűnni, kiknek művei faj és éghajlat különféleségeikből merített eredetiség jellegét hordják magukon, és nincs kétség benne, hogy zenében, valamint a művészet minden ágában, fel lesz ismerhető ama befolyás, mit a különböző országok a nagy mesterekre gyakoroltak, s műveikben tökéletesebben, valódibb költőiségben, és tanulmányok több érdeket nyújtó visszfény [éjben fogjuk a népek szellemét kisugárzani látni, mint népies ihletek kopott, hibás, határozatlan és satnya vázlataiban. Chopin azon első zenészek közé sorolható, kik egy nemzet költői érzetét ily módon tudták saját énjükkel azonosítani, de nemcsak azért, hogy a polonéz, a mazurka, a krakowiak ritmusát választotta”69 - írta Liszt. Chopin „a fent említett alakot [ti. az említett táncokat csak azon célból használta, hogy ezáltal kifejezést adjon a hazájában inkább, mint bármely más hazában elterjedt érzelemmodornak, s mivel minden általa választott és használt alakban ugyanazon érzelmek kifejezését találjuk fel.”70

Különösen a hosszas idézet első része fontos számunkra. Ebben Liszt ugyan Chopinről és zenéjéről beszél, de már a maga törekvéseink elvi hátterét fogalmazza meg. Azt is világosan kimondja, amit a magyar paraszti zenét a cigányzenével összevetve később is vallott: hogy a professzionális, kiművelt, virtuóz zene számára előrébbvaló, mint a nem éppen csillogó népzene. E logika és a kor gondolkodásmódja szerint a nemzet haladottabb kulturális fokot jelent mint a nép, így a nemzeti zene is több, mint a népi - ahogyan Hegel és Kölcsey, és annyian mások is gondolták.

Az, hogy a nép és a nemzet összetartozik, hogy szellemi alkotásaik (költészet, zene) azonos tőről fakadnak, oly természetesnek számított, hogy ekkoriban nem is kellett rá figyelni. A népi műveltség fontosságának, ősi, ’vadvirág’ természetének felismeréséhez a XX. század kellett: a XIX. század ’népi’ iránya még nem a folklorizmus, hanem a nemzeti törekvések jegyében bontakozott ki. Ez is megerősítette azt a képletet, amit a kérdésre reagáló Kodály a zeneélet szájhagyomány szerinti alakulásával magyarázott: még tárgyalt korszakunk vége felé, 1900 körül is népdalról, népzenéről szólva „a nemzet nagy többsége, önmagát is népnek érezve, arra a közszájon forgó dalkincsre gondolt, mellyel naponta élt, melyet mindenki ismert”.71 (E szempontból a korszak felfogása közelebb állt a mai, mindenféle közforgalmú zenét városi folklórnak tekintő elképzelésekhez, mint a népzenével foglalkozó tudomány klasszikus korszakának fogalom használatához.)

83