Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 8. szám - Gróh Gáspár: Miért nem hallgatott Liszt Ferenc autentikus parasztzenét?
anyagra épít. A minőség felől nézve minden népszerűség gyanús: magyarázatra szorul. A ’szakma, az elmélyült zenetörténészek és esztéták, mint láttuk, okkal érezhették, hogy legalább önmaguknak ki kell magyarázniuk a ’Liszt-esetet’. Ahhoz, hogy őt némely zenei felszínesség miatt elmarasztalja valaki, egy Bartóknak kellett lennie, akit a maga zsenije támadhatatlanná tett. De azért Liszt is támadhatatlan volt. A művészi nagyságok rossz tanácsadói azonban ugyanolyan alkalmasak a bűnbak szerepére, mint a királyoké: így alakulhatott ki a Lisztet megtévesztő dilettáns magyar urakról szóló tanítás... Talán már az eddigiekből is kitetszett: eszme-, tudomány- és zenetörténeti szempontból nincs skandalum és nincs felelős. Magyar elmaradottság ugyan a Hunyadi Mátyás után időktől kezdve mindig volt, és minden felsőbb rétegben akad példa az alsóbb osztályok lenézésére. Nem kell azonban a nagybirtokos-földesúri réteg parasztgyűlöletében, vagy az arisztokraták és dzsentrik osztályönzésében többet látnunk, mint a mindenkori gazdasági elit gőgjét, amely ugyanígy jellemezhet kisebb és nagyobb polgárokat is. Egy történelmében vesztes társadalom azonban mindig hajlik arra, hogy néhány felelős kijelölésével keressen orvosságot bajaira. Ezekben az önmarcangolásokban sok igazság és majd ugyanannyi igazságtalanság is van. Láthatjuk ezt Szekfű Gyula Három nemzedékén kezdve a vulgármarxista rágalomáriákig, sokféle, mélyebb és sekélyesebb szövegezésben, változó intellektuális mélységgel és ingadozó fokú acsarkodással. Meglehet, hogy voltak bőven, akár többségben is, a magyar vezető rétegnek korlátolt tagjai, de Liszt nem miattuk nem jutott el az igazi népzene értékeinek felismeréséig. A Magyar rapszódiák alapjául szolgáló, általa magyarnak és népinek tekintett, jelentős részben népies műdalokból építkező (magyar) cigányzene motívumait a maga akaratából választotta. A szakember és a zseni jogán Bartóknak volt oka és joga emiatt háborogni. „Aminek hozzánk legközelebb kellene állni: a Magyar rapszódiák kevésbé sikerült alkotásai (talán éppen ezért olyan elterjedtek és megbecsültek). Sok zsenialitás mellett nagyobbrészt mégis csupa sablon ez, cigány zene - néha még olasszal is keverve (VI.), formailag néha valóságos konglomerátum (XII.)”5 - írta. Elmarasztalása kétségkívül jogos, ha más miatt nem, akkor a későbbi, érett Liszt kompozíciókhoz viszonyítás okán. De ez a fiatal, a Sturm und Drang korszakát élő Bartók szava, a későbbi, érett Bartók sokkal toleránsabb: „amihez Liszt hozzányúlt - legyen az akár magyar műdal, vagy népdal, akár olasz ária, akár más egyéb - azt úgy átgyúrta, any- nyira rányomta saját egyéniségének bélyegét, hogy mintegy saját tulajdona lett belőle. Amit ő ezekből az idegen elemekből teremtett, az félreérthetetlenül Liszt-zene lett. (...) Szinte azt lehet mondani, eklektikus volt a szó legjobb értelmében: olyan, aki sok mindent vesz át idegenből - de még többet ad hozzá a magáéból.”6 Bartók analízise lényegében hasonló a negyed századdal korábbihoz, de a kapott eredményhez való viszonya egészen más. „Zongoraműveinek egy részében mintha szándékosan az átlagízlés kielégítését kereste volna”7 - indít egy bekezdést, majd így fejezi be: „átdolgozásaiban, például rapszódiáiban, kevésbé volt alkalma legbelső énjének 57
