Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 8. szám - Gróh Gáspár: Miért nem hallgatott Liszt Ferenc autentikus parasztzenét?

ról. A védőbeszédben egymást érik az olyan kitételek, mint „utánozta az akkori tucatművészek rossz szokásait”, „mikor a cigányok potpourrijaival megismerkedett... nemigen disztingvált ritkaság és sablon között”, az Esz-dúr zongoraverseny „tartalom dolgában egyáltalán nem elégít ki, mert nagyobbrészt üres csillogás; sőt egynémely gondolata - bármilyen ragyogó ruhát kapott is - mégis a szalonzenéig ér le.”2

Lisztet tehát lehet Liszttel bírálni, mások is megtették. Akiknek a nemzet forradalmát zenéjével segítő Liszt tetszett, azok lélekben megkövezték a zenei forradalmár Lisztet. Ha ebben a megosztott zenei erőtérben kerül mérlegre az életmű egy-egy, összefüggéseiből kiragadott darabja, az ítélet természetesen az aktuális nézőponttól függ. így megnyílik a lehetősége annak, hogy rátelepedjenek a zenére a zeneiségen kívüli, határozottan ideológiai természetű értékrendek, melyek jegyében a Liszt életmű egyes szakaszai, darabjai céltáblává válhattak.

Az idézett tanulmányában Bartók megjegyzései nem is igazán Liszt ellen szólnak, hanem a magyar közönség (és persze a szakma!) maradi ízlését, korlátoltságát ostorozzák. Ahogyan Bartók a maga nemzeti elkötelezettségét egyetemes összefüggésben élte meg, úgy Liszt helyét is az európai zenetörténet dimenziójában vizsgálta. Ezért azt tartotta benne igazán sokra, ami messzebbre mutatott a sikerember diadalán, és ami több volt, mint csak nemzeti. A közönség számára viszont általában az a legvonzóbb, aminek befogadása nem kíván különösebb szellemi erőkifejtést - miért lett volna ez másként a Liszt művek esetében? A magyar ihletésű korai művekben Lisztet jól hallhatóan kifejezetten izgatta az a szakmai kihívás, hogy miként szólaltatható meg a szokványos cigányzenekar hanghatása zongorán. Ennek eredménye lett, hogy az e hanghatáshoz szokott közönség azonnal a magáénak ismerte el az így született műveket, ami önmagában is garancia volt a sikerre. De a zeneszerző nem állt meg itt, művészi érésével már magasztosabb célokat keresett - amivel csalódást okozott máshoz szokott közönségének.

Itt idézett írásában Bartók pontosan ábrázolta ezt a folyamatot, és a maga művészi és tudományos emelkedettségében nem gondolhatott arra, hogy ez a szakmai elemzés, majd az 1936-os akadémiai székfoglaló, a Liszt-problémák, melyben saját népzenegyűjtésének tapasztalataira is hivatkozott, miféle hatást vált ki egy későbbi időszak teoretikusaiból. Utóbbi írásában Bartók lényegében felmenti Lisztet a parasztzenével való megismerkedés elmulasztásában megmutatkozó zenei kötelességszegés vádja alól azzal, hogy föltárja egy ilyen törekvés lehetetlenségét. Az elmaradt találkozást mégis „mulasztásinak nevezi, amiért „Lisztet csak részben hibáztathatjuk”.3 Ugyanakkor lesújtóan nyilatkozik a maga gyűjtései közben szerzett tapasztalatai alapján a magyar vidéki társadalom hatalmi elitjéről: „Bátran kijelenthetem, hogy a székely megyék kivételével sehol az úri osztály részéről akkora nemtörődömséget, sőt megvetést a parasztság zenéje iránt nem láttam, mint a magyar vidéken. [...] Azonban bizonyosra vehető, hogy nálunk ez a határtalan ellenszenv nem keletkezett pont a XX. század elején, hanem nyilván megvolt már jóval előbb is. Elképzelhető már most, mi lehetett az eredménye annak, ha egy tapasztalatokkal nem rendelkező kutatni vágyó ilyen ellenséges, vagy legjobb esetben közömbös kalauzt kapott útbaigazító54