Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 1. szám - Antonio Sciaccovelli: Horatius és Leopardi között
zését. Leopardi már ifjúkorában próbálkozott latin, görög, és egyéb antik szerzők műveinek fordításával, ami nagyszerű alapot jelentett a későbbi lírai alkotásaiban, és a végtelenül érdekes Zibaldone de pensieri, afféle Esznaplójában (ahol közel százszor fordul meg Horatius neve, említése), minden egyes gondolatáról beszámol, megjegyzéseket és ihletfoszlányokat leír, melyek a nagy antik szerzők olvasásakor is fogalmazódnak meg. A végtelen, kozmikus pesszimizmusa a történelem kellős ismeretéből táplálkozik, világszemlélete végképp ábrándmentes, érdekes módon ez már fiatalkoSzombathely az 1850-es években. Beck Vince litográfiája (A Savaria Múzeum tulajdona) rában (Leopardi nem érte meg a negyvenedik születésnapját) megjelenik, és átszövi költészetét. Az időmúlás elkerülhetetlensége, a várakozás pillanatából fakadó boldogságérzet, a beteljesülés okozta csalódásérzet, az erős kontraszt a természet legyőzhetetlen ereje és az ember hiábavaló faradózásai között, mind olyan elemek, melyek Horatiushoz közelibbé teszik, poétikájának formai aspektusai pedig a kronológiai és metrikai fordítási gondjainknak adnak egyértelmű választ. Leopardi a szabad vers híve (talán a rendszeresség ellen vibráló pesszimista nézetei miatt is), habár még nem a XX. századi szabad versről beszélünk itt, hanem egy kötetlenebb verselésformáról, melynek egyszerű alkotóelemei a gondolat fluktuációját mímelik, mint például az Infmito c. idillben, és a legtöbb versében, ahol a hét és tizenegy szótagú sorok kombinációja uralkodik. Ideális vers-forrásnak mutatkozik Leopardi egyik legkésőbbik verse, a Holdnyugta (// tramonto della luna, 1837J, melyben Berzsenyi ódája több elemével találkozunk, nem éppen azonos sorrendben, de jelentős pozíciókban: a vers négy tétele mindegyike más-más hosszúságú, de mindegyike septenariusszú nyit és endecasillabusszú zár, a következő képsorozatot követve: 1) a holdnyugta (Quale in nőtte solinga, / Sovra Campagne inargentate ed acque, / La ‘ve zefiro aleggia, / ... / Scende la luna; e si scolora il mondo), 54
