Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6-7. szám - Kelemen Lajos: A szív hatványai
szerelmes vers. Szeretett és szeret embereket, helyeket, szeret elmélázni, szeret fanyar lenni, szeret írni, szeret ellágyulni és szereti kifigurázni lágyságát. Újdonságait el nem ejtve, de a hagyományra is igényt tartva hódít. A körvonalak kivésődtek, a költő helyet foglal a formákban. És bebizonyítja, hogy tényleg szinte mindenütt jelen van a vers. Ha a világ valóban kiforratlan mozdulatok sokasága, a vers majd egységbe fogja, és mint egységet summázza e mozdulatokat. Ész és szív tételeinek rendezett világra vetítéséért cserébe világhoz jut: a lélek történetében az egyéniség napi konkrét története játszódik, a realitás és a vízionárius vi- zionárius tárgyiasság minden kellékével. Tóth Erzsébet nem másolja e történetet; nem kopíroz, hanem stilizál. A lírai alteregó, a természet és a történelem fényviszonyaira egyaránt tekintettel, kiválaszt, közel hoz, hogy a mozdulatok végtelen áradatából a lényeget rögzítse a maga jellegzetes kifejezéseivel. Ez volna hát a vers, amely szó és szó váltakozó kölcsönhatásaképp képzetek egymásutánját építi? Látomást látomásra? Nem egészen. Noha Tóth Erzsébetnek esze ágában sincs lemondani a szoros versszavak dinamizmusáról és energiaképző jelentőségéről, s aligha kétséges számára, hogy ami a költészetben a zérónál csak eggyel is több, az kizárólag az egymásban visz- szaverődő szavaknak köszönhető, nem elégszik meg ennyivel. A poétikai ábécéskönyvek okosságainál sokkalta kiműveltebb költészet az övé. Az összeszorított hangzatok sosem pihenő varázsa mellett a tört ritmus, másutt a hibátlanul végigfuttatott dallam éppúgy hozzátartozik művészetéhez, mint a közvetlen elbeszélés, a halmozások, a folytonos mellérendelések zuhataga, az olvadékonyabb vagy elengedettebb dikció. Ismeri és használja a mondatról mondatra élő, a próza ritmusára hagyatkozó verset, melyben a varázslat annyi, amennyire e szcenéria új távlatot nyújt a modernisták örök álmának, az olyannyira reménytelenül rajongott koherenciának. A modernség e ponton kénytelen meghajolni, sok ígéretére e meghajlás a válasz. Ahogy a görögöknél a párhuzamosság, a gótikában a csúcsív, a modern versben a szavak asszociatív távlata adja a belső ritmust; érdekes módon Tóth Erzsébet ezt a ritmusegységet egészen a mondatokig tágítja. Az áradó, gáttalanul kígyózó sorok eminense azonban szakértő abban is, hogy mikor kell egy szökellni akaró mondatot rövidre zárni; a romantikus igének mikor válik okvetlenül egészségére az irónia. Amennyiben a régi, ünnepélyes vers őstípusa kegyelmet nyer Tóth Erzsébet műhelyében, és kegyelmet nyer, e kegyes gesztust a szerző szemlátomást könnyedén békíti össze azzal a fiatalabb hagyománnyal, melyet a szépség különleges (komoly s komolytalan) próbatétele, az avantgárd adott az ősi- séghez. Tanult költő, felkészültsége a fogékonyságban és az elmélyülésben nyer értelmet; az idők ütemével némiképp dacolva, egyaránt előrevaló neki a forma, a rögzítés és a mozgás. O az a szerző, aki a töredékességben is a kiteljesedés kalandját reméli megélni. Mintha ez olyan egyszerű igény volna!: azért ír, mert mondani akar valamit. A rációhoz folyamodva és túl ráción, némi fölénnyel és túl az entellektüelek fölényén, verseinek belsejében végre is a szív hatványai diktálnak. 88
