Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 6-7. szám - "minden amit ír olyan, mintha ő írta volna". Alexa Károly és Bokányi Péter beszélgetése Tóth Erzsébet munkáiról

lóban több szempontból is különleges: részint azért - sokan leírták már - ahogy Tóth Erzsébet kezeli a nyelvet/verset. Látszólag az élőbeszéd könnyedségével szól, gondosan ügyelve arra, hogy ne is lépjen ki a nyelv hétköznapi regisztereiből, aztán hirtelen egy-egy kép, egy-egy különös motívum megemeli a szöveget, s a hétköznapok nyelve a legmagasabb irodalommá lesz. Szép példája ennek a legutóbb megjelent Kőrózsa ciklus. Ez a párhuzamos monológokból építkező, szinte verses regénnyé váló kötet már-már a nyelv legalsó rétegeiből építkezik, s így képes szívszorítóvá lenni. A versekből kibontakozó történet eleve megrázó, de Tóth Erzsébet versnyelve nélkül aligha lenne több, mint egy, a sok hasonló történet közül.

A. K. Lehet-e jó vagy legalább megközelítően pontos választ adni arra a kérdésre, hogy milyen is Tóth Erzsébet versbeszéde ? Van-e a modornak vagy akár az alkotó technológiának olyan eleme, amely a három-négy évtizeddel ezelőtti pályákezdőt éppúgy jellemzi, mint a mai alkotót ? Miben áll a változás (persze ha van és tetten érhető), és mi az, ami állandó? Ezzel végül is nem kérdezünk kevesebbet, mint azt, hogy a személyiségnek a létet hajdan versbe szólító akarata, indulata, ihletettsége megmaradt-e változatlanul?

Kevés mai költőnél olyan nehéz válaszolni, mint ebben az esetben - Tóth Erzsébet fölnyitott és ide-oda lapozódó versesköteteivel asztalunkon. Van persze néhány biztos fogódzónk, igaz hogy zömükben a leltározás - ha szabad ilyen sután fogalmazni - negatív tartományaiból. Mire nem törekszik, milyen típusú elődök idegenek tőle, ilyesfélék. Nem érdeklik a rímes sorok, nem a kötött formák, ritka nála a szakaszos tagolás. Nem vonzódik az avantgárd kísérletekhez, noha mondhatni minden pályatársa - az „arctalan nemzedék” - keresztülment a formarobbantó kalandokon, a fó- nikusságtól meg a számítógépes ötleteléstől a lettrizmusig és a gesztusköltészetig.

És mégis, vagy éppen ezért: az is biztos, hogy utánozhatatlanul egyedi ez a versbeszéd, az a kezdetektől máig, ami azt jelenti, hogy akkor lépett a nyilvánosság elé, amikor már túl volt a verspubertás állapotán. Tóth Erzsébet tehát ma éretten, merészebben, magabiztosabban, ami azt is jelenti, hogy kevésbé kihívóan az, akinek (és akit) a hetvenes évek végén megismertü(n)k. Élménykörei sem változtak, ami eléggé különös, és ars poétikája éppoly kevéssé hivalkodó, mint a kezdet-kezdetén.

B. P. S legalább annyira állandó - kényes ponthoz értünk - a szövegek „nőisége”. Kényes a dolog, hiszen az alkotó hölgyek többnyire kikérik maguknak a „nőíró” minősítést, és azt, hogy munkáikról szólva ez a téma egyáltalán felmerülhessen. Úgy tűnik - interjúkból, nyilatkozatokból - hogy Tóth Erzsébet nem tartozik a háborgók közé, vállalja a „női íróságot” azzal együtt, hogy nem fogadja el a női irodalom elkülönülését (amint tényleg furcsa, hogy nőíróság ellen leghangosabban ágálok szoktak leginkább női antológiákba tömörülni...). Nyilván nem szeretnék valamiféle divatos gender-ügyekbe belemenni Tóth Erzsébet munkái kapcsán: a „nőíróságot” mint látásmódot értelmezem Tóth Erzsébet munkáiban. Egyszerűen abban látom a szövegek „nőiségét”, hogy azok képesek olyat észrevenni, észrevétetni, amit férfi alkotók mun80