Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 6-7. szám - Tóth Erzsébet: Tárcák

Halála után pár nappal azt gondoltam, most majd nekünk kell összeadni egyenként azt a bátorságot, ami benne megvolt. Mert nagyon fog hiányozni. És szükség lesz rá. Jobban, mint valaha. Mintha a bátorság olyasmi lenne, mint egy kosár alma. Én is viszek bele ötöt-hatot, te kettőt, a harmadik tízet. Nem olyan. Születni kell rá, és akinek van, nem méricskéli, mikor ad belőle a közösbe. Csurka István bátorsága közös kincsünk volt, és marad, amíg élni tudunk vele.

író és politikus volt, harcolt, mint Balassi Bálint óta minden valamire való költő: hazájáért. Nagyon szűkagyúnak kell lenni ahhoz, hogy ezen rágódjon valaki: Istenem! Hogy fér ez össze! A magyarság sorskérdései és a finom írásművek! Micsoda gyalázat! Hagyjuk is őket töprengeni. Csurka István író volt, kitűnő novellista, drámaíró, esszéista, és ha a sors hívta, politikus. Szépirodalmi és politikai műveit olvasók, hozzáértők és elfogulatlan szakemberek fogják az irodalom mérlegére tenni, és remélhetően sokáig fog tartani a folyamat, mert a divatok múlnak, a kultúra örök. Reményeim szerint. Telt házakkal mentek a darabjai, amíg meg nem büntették. Az író bátorsága különös adottság. Nem feltétlenül tartozik a jó író legfontosabbnak tartott leleményei közé. Sokan az erkölcsi erőt, hitvallást, küldetést ócska cafrangnak tartják. Elavult, mucsai jelenségnek, az író tudjon írni, és elsősorban szórakoztasson. Ha épp az amorális, a barbár, a perverz, az istentelen a divat, akkor szórakoztasson úgy. A nemzet sorskérdései ? Aki politikusnak nem volt jó, mert egy hajszálnyi megalkuvást nem ismert, és nem ismert tabut, írónak is kivételes volt. Azon a nyelven beszélt, írta politikai esszéit, látleleteit a magyar, európai és tágabb történelemről, ahogy nem „szabad” beszélni - a tematizációs és értelmező hatalom urai szerint -, nem is beszélnek, csak kevesen.

Húsz év már távlat. Amiért akkor megkövezték, kirekesztették, azt a színdarabot ma az egész világ láthatja az Európai Parlamentben. Akkori kiátkozóinak maradéka és nagyon is erős képviselői torkunkon tartják a kést, és úgy fognak metszeni biztos kézzel, mint nagymamám vágta a csirke nyakát. Miért ne tehetnék abban a hazug rendszerben, ahol a liba komfortos tartása többet nyom a latban, mint több ezer libatartó élete ?

Nemrég újra elkezdtem visszaemlékezést írni, ebből idézek most: „2009-ben Csurka István hívott a lapjához, írjak tárcát a Magyar Fórumba. Gondolkodás nélkül vállaltam, hiszen már rég túl voltam megfontolásokon, rég besoroltak a népiek közé, Magyarországon ez annyit jelent, hogy bármikor lenácizhatnak, veszteni valóm nem volt. Amikor aztán megtudta, hogy két hónap tevékenykedés után otthagyom a lapját, mert egy éppen induló irodalmi hetilapnál komoly beosztást kaptam és nem kevés pénz üti markom ezért, bizony dühbe gurult. Nem is palástolta, megmondta kerekperec, mit gondol. Megvan ez a jó szokása. „Meglátja Erzsi, jól pofára fog esni. Majd emlékezzen arra, mit mondtam. És mi az, hogy nem írhat más lapba? Ugyan mi történne, ha ide is írna ugyanúgy, mint eddig?” Valóban, ezen én is mélyen elgondolkodtam. Miért ne írhatnék máshova? Ki tiltaná meg? Az induló lap egyik főszerkesztő helyettese mondta nekem csak úgy a foga alatt, hogy de mostantól aztán nem írogatsz ide-oda, te ide írsz, és kész. Nem tetszett nekem, de gondoltam, ezzel jár a summa, amit majd kapok. Én akkor már annyit nélkülöztem, havi nyolcvanez72