Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6-7. szám - Tóth Erzsébet: Tárcák
parasztnak, cukorrépát húzgáltam a földből, tengerit törtem, dohányt fűztem, kis- borjúval beszélgettem. Bár az igazi, őslakos parasztokhoz képest csak „a pesti lány” voltam, aki tornamutatványokkal szórakoztatja estefelé a réten őket, máskor meg kornyikál valami táncdalfesztiválos slágert. Egyszóval a majomhoz hasonlítottam leginkább. Nagyszüleim meghaltak, a parasztság, mint életforma, mint társadalmi réteg megszűnt létezni, mégis a mezőgazdasági munkát végzők teremtik elő az élelmiszer jelentős részét. Azt, amelyik feldolgozás nélkül, azonnal fogyasztható. Esetleg némi feldolgozás után. Minek nevezzük őket? Gazdálkodónak? Időközben a parasztnak másodlagos jelentése is lett, a faragatlanból indulva a durva, neveletlen, stb. fickót jelentette. Gyakran ragasztottak hozzá egy melléknevet is, amit nem írok le. Állandó jelzős szókapcsolat lett, mint Homérosznál a rózsaujjú hajnal. Mindazonáltal, akik ezt a jelzős összetételt kitalálták és használták, nem éppen homéroszi nagyságok. Megvetésnek, megalázásnak használták a szóösszetételt, holott a munka fajtája - földet művel az illető - önmagában nem lehet bántó. Annyira élő lett ez a szó, hogy még ma is használatos az eredeti jelentéstől teljesen függetlenül, szitokszóként. Idáig tud fajulni az ideológiával összekotyvasztott emberi butaság és rosszindulat. A parasztságot Szabó Dezső a legnagyobb nemzetfenntartó erőnek tartotta. Ma Szabó Dezsőt nem tanítják az iskolában, a paraszt pedig... Voltak azután „díszparaszt” - ok is, Veres Pétert nevezték így, akiről Nagy László Az Országház kapujában című versét írta. Emlékszik rá valaki? Egyébként meg hogy néz ki a paraszt? Mint Ludas Matyi? Mint Soós Imre? A parasztlány? Akikről Móricz Zsigmond írt? Színésznő szerelme az írót is akként becézgette, amit az előbb nem voltam hajlandó leírni. Ha szeretnek valakit, akkor mindent lehet. De ha épp a megvetés, a hántás szüli a szót, akkor semmit nem lehet. A „látványparaszt” gondolom csak pitiáner fantáziátlanság szülte szószörnyeteg, csak remélni merem, nem azt jelenti, hogy felöltöztetnek valakit parasztinak vélt göncökbe és parasztosnak vélt mozdulatokat imitál majd az őt bámulóknak. Márai Sándor írta egyik naplójában: „Kétféle emberrel nem tudok szót váltani: a filmes és a paraszt.” A filmest érteni vélem, ugyanis kevesen tudják, hogy Márai testvére Radványi Géza filmrendező volt, aki a Valahol Európában című filmet is rendezte. Máraival, édestestvérével évtizedekig nem beszéltek, gyanítom, nem a filmrendező volt a kérlelhetetlen. De hogy a parasztokkal mi baja volt az írónak? Talán egyszer záptojást tukmáltak feleségére a piacon? Fás volt a karalábé ? Szellemileg nem értek fel hozzá? A művelt polgár finnyás elutasítása? Mélységes mélyek az emberi lélek rejtelmei. Az ősi néplélek gyönyörű ihletettségéről, költői magasságairól már talán csak Csoóri Sándor beszél néha. Legutóbbi cikkében egy népdal pár sorát idézi: „Elment, elment az én párom, világgá ment egy fűszálon”. A költő, vagy aki magát annak érzi, és olykor leparasztozza barátját, fizetne egy ilyen sorért, ha volna pénze, és ha pénzért venni lehetne költészetet. 61
