Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 1. szám - Sturm László: Évszakváltás - korszakváltás

elrontja” (322. o.). Az új művészet a „szertelenség”, a „túlzás” az „ízetlenség” közegében bontakozik ki. A számtalan kínálkozó idézet közül csak egy jellemző példa: „S ha tudná a poéta, hogy minden fölöttébbvaló rút és rossz; s ha tudná, mi a fölöttébb- való és mi a szép középlet: kerülné a szentimentalisták fölcsigázott gondolatait, érzelmeit és képzeleteit; ha tudná, hogy a költészet fő célja és tökélye a gondolatot minden lehető módon érthetővé, érezhetővé s mintegy láthatóvá tenni: nem vonná le tárgyairól a testet, hanem inkább lelki tárgyainak is testet adna, mint a görög; s nem burkolná mindennapi gondolatait a tudós miszticizmus burokjába, hanem inkább a legmélyebbet is gyermeki alakba öntené, mint a görög.” (329. o.)

A változás okait részletesebben nem boncolgatja a költő, de adódik néhány következtetés. Miért veti el a kor az örömteli harmóniát, amikor sokkal silányabbat kap érte cserébe? Csak egy válasz lehetséges: mert már nem érzi, illetve igen ritkán érzi ezt a harmóniát. Következésképp vagy hazugnak látja, így a diszharmónia kultuszával mintegy leleplezi azt, vagy vissza akarja szerezni, de erre nem lát más módot, mint egy-egy terület felfokozásával esetleg eljutni egy olyan intenzitásig, amelyről feltételezhető, hogy annak „misztikájából” a harmónia visszanyerhető. A mélyben rejlő okot azonban egyértelműen néven nevezi a szerző. A korszakváltás, a harmónia elvesztése, a miszticizmusba csimpaszkodó szertelenség mind, mind a szeretetlenségből következik: „Mindaz, amit Schiller a kultúrából származtat, nem egyéb, mint tudatlanság, és amint már mondám, szeretetlenség szüleménye. Nem szerettetni, nem használni, hanem bá- multatni akarunk; s nem az ifjúságnak és népnek énekelünk, kiknek használhatnánk, hanem tudós terminológusoknak, kiknek már nem használhatunk.” (329. o.); „minden világképző lélek egyszersmind szerető lélek, oly lélek, mely nem a felhőkben lakik; hanem leszáll az emberiség templomaiba, s ezt mondja: én vagyok a szeretet, küldjétek hozzám a gyermekeket” (333. o.). Mint az idézetekből látszik, a szeretet használni akar, logikus eszményképe a Berzsenyi költészetének középpontjában álló, közösségével ösz- szeforrott hős, legyen bár ez a harcmezők vagy a kultúra hőse. (A szentimentalizmus „kultúrátlanságának”, „nem-kultúrájának” emblematikus, közösségét ott hagyó, szeretetlen, csak bámultatni akaró figuráját mai szóval sztárnak nevezhetnénk.)

Hol és hogyan veszett el a szeretet ? Erre megint nem ad egyértelmű választ a költő, ezt kutatva számos nyomon indulhatnánk el az életműben. Mindezt mellőzve elég most belátnunk, hogy a kialakult helyzetet kritikája ellenére adottnak és talán visszacsinálhatatlannak látja. Komolyan veszi kora sajátosságait, csak ezek beépítésével tekinti visszaállíthatónak az antik ideált, „a szerelemnek görög stíljét lelkiebb kultúránk szerint lelkiebbé tenni” (210. o.): „míg a régi két nagy nemzet és jelenkor bölcsességéből egy reánk illő egészt alakítani nem tudsz; addig jelesebb művek ismerőjének és bírálhat ójának ne véld magad” (288. o.); „legfőbb feladás, reánk nézve, a hellenika mosolygó képeit relígiónk magas szellemével párosítani, olyanformán, hogy költészetünk egész szelleme keresztyén filozófiát leheljen ugyan; de annak képtárát és virágöltözetét a görög mythoszok szolgálják” (325. o.).

A modern kor kritikáját nem engedi egyetemessé tágulni a kereszténység iránti elköteleződés. Hiszen nála a kereszténység szintén része a modernségnek. Berzsenyi

47